Gyötrelmes álmomból felébredve, csak zihálni, s nagyokat nyelni tudtam. Az utóbbi jól is jött, mert olyan száraz volt a torkom, mint a sivatag. Bár ez sem segített sokat, mert minden erőltetett száraz nyelésem fájdalmat okozott.
Innom kell! - állapítottam meg magamban, majd kimásztam a csurom vizes ágyból. Kissé szégyelltem, hogy nem a saját ágyam verejtékeztem össze, de majd kimosom.
Kilépkedtem a vendégszobából, s füleltem. Az álmomban ugyan így tettem, ahogy most, s bár nem hiszem, hogy paranoiás lennék ezek után, de megfordult egy röpke pillanatra a fejemben, hogy talán, amit eddig összeálmodtam, az csak valami jel az égiektől, hogy mit nem kellene tennem. De hiába is küldték rám e jeleket, fittyet hányok rájuk. A fájdalom, ami torkomat marja erősebb most annál, mint, hogy olyantól rettegjek, amit csak az agyam vetített le nekem. Mondanom sem kell, ha tényleg úgy lenne minden, ami bent volt a fejemben, akkor már most jobban járnék, ha kiugranék az ablakon, merthogy a végkimenetel ugyan az lenne.
Kiérve nesztelenül a konyhába engedtem magamnak egy jó nagy pohár hideg vizet. Mohón kortyoltam bele, így szinte azon nyomban egy kisebb köhögő görcs kapott el. Próbáltam elfojtani, hogy ne keltsek fel senkit, de így csak azt értem el, hogy patakban folytak a könnyeim, s a maradék víz, ami a számban volt mind kifolyt onnan. Letettem a poharat, s míg szemem ki nem tisztult csak ábrándozva néztem, mint kisgyerek azt a vágya tárgyát a kirakat túloldaláról. Nagyokat sóhajtottam, majd leereszkedtem a pult oldalán a földre. Hideg volt, s amint ezt megéreztem kirázott a hideg. Dideregni kezdtem annyira, hogy fogaim kocogtam egymáshoz, de nem bántam. Még akkor sem, ha tudom ezzel most ide is csalogathatok egy remek náthát, vagy valami hasonlót. Körbe vezettem a tekintetem a jól ismert mini konyhában. Minden apró zugot szemügyre vettem, csak hogy múlassam időd és ezzel együtt a fejemben fel-fel törő képeket. Most nem csak a rémálmomról beszélek, hanem a mai történésekről.. vagy is a tegnapiakról. Úgy érzem, hogy talán ez nem volt olyan túl vészes. Más sokkal veszélyesebb dolgokat élt át, de nekem még mindig sok volt. Túl sok ahhoz, hogy túl tegyem magam rajta olyan könnyen. Végtére is Guojint megverték, és nem is kicsit. Én meg olyan hülyeségbe mentem bele, amibe bele gondolni is fájdalmas. Azt hiszem, ha Red mozdulni tudott volna már rég levert volna cölöpnek, és tudom, hogy nem mondta, de egy-egy pillanatig láttam szemében, hogy megtenné. Ezek után már csak az a kérdés, hogy haragszik -e rám, amiért belementem játékba.
De hát bele kellett, nem volt más választásom! - csaptam a padlóra dühösen. Sajnos az ütés nagyra sikeredett, s ezt csak onnan tudtam meg, hogy azon a területem zsibogni kezdett.
- Hülye Rina. Teljesen zokni vagy.. - motyogtam, míg megsimogattam fájdalmas területet nagyot sóhajtva. Ekkor Misha kopogó lépteinek hangját hallottam meg. Kilestem a pult mögül, s mikor észrevett farkát kezdte el csóválni. Mikor hozzámért leült, s körbenyalta az arcom.
- Néha ehetnél pár doboz Tic - Tac-ot. - töröltem le arcom suttogva, majd elfordítottam pofáját, hogy lehetőleg ne nyálazzon össze megint. Nyüszített egyet, majd nagyot szusszanva lehevert mellém. Gyönyörű kék szemivel ide-oda figyelt, míg álmosan pislogott. - Miért nem alszol te tolvaj? - kuncogtam neki, míg nekikezdtem dögönyözni. Feltehetően élvezte, mert becsukta szemeit és jobban elterült. Simogattam ott egy darabig, míg úgy nem gondoltam, hogy eléggé kitisztult már látásom ahhoz, hogy fojtathassam azt, amiért jöttem: az ivást. Mivel Misha egyik mancsa combomon volt, s félig a fejével is lefogott, így úgy gondoltam nem állok fel, hanem valahogy elnyúlok odáig. A fejem felett volt, csak fel kellett érte nyúlni, amit meg is tettem, de amint megfogtam dörgést hallottam az ablak felől. Annyira megijedtem, hogy a megmarkolt poharat nem, hogy elengedtem volna, hanem szorosabban fogtam rá és felborította. Nem elég, hogy a víz, ami benne volt rám csorgott, hanem az az istenverte pohár is leesett, s ezzel nagy csörömpölés töltötte meg a kis teret. Még Misha is felugrott, s elszaladt. Beletörődve sóhajtottam, s nagy nehezem, csurom vizesen felkászálódtam. Próbáltam a szilánkokba nem belelépni, de a fejér kő, és az áttetsző üveg nem épp a legnyerőbb párosítás. Amint léptem egyet arrébb, már is megtaláltam azt, amit nem akartam. Fájdalmasan felnyögtem, és egyből lehajoltam, hogy elsöpörjem talpam alól a darabokat. Szerencsémre csak kisebb darabkára léptem, így nem vészesen vérzett, de azért eleinte szépen megindult.
Miután összeszedegettem a szilánkokat - és elkönyveltem magamban, hogy ide most már bárki bejöhet, mert olyan profi munkát végeztem - elindultam szomjasan vissza a szobába. Lekattintottam a villanyt, s amint megtettem újra az a zörgő hang ijesztett meg. Ugrottam egy picit, majd a falhoz paszírolódtam. Ott maradtam mozdulatlanul, s játszottam a szobrot. Tudom, hogy hülyeség, mert még is ki mászna fel ide, hogy aztán bejöjjön az ablakon? Senki. Az meg főleg lehetetlen, hogy engem keresnének. Pár perc szobrászkodás után megindultam vissza, vagy is csak tettem volna, mert egyből nekimentem valaminek. Jobban mondva inkűbb valakinek. Mire szememmel a sötétben felmértem volna, hogy még is kinek, az felnyögött, majd halkan kuncogni kezdett. Innen már tudtam, hogy ki állja utam.
Miután összeszedegettem a szilánkokat - és elkönyveltem magamban, hogy ide most már bárki bejöhet, mert olyan profi munkát végeztem - elindultam szomjasan vissza a szobába. Lekattintottam a villanyt, s amint megtettem újra az a zörgő hang ijesztett meg. Ugrottam egy picit, majd a falhoz paszírolódtam. Ott maradtam mozdulatlanul, s játszottam a szobrot. Tudom, hogy hülyeség, mert még is ki mászna fel ide, hogy aztán bejöjjön az ablakon? Senki. Az meg főleg lehetetlen, hogy engem keresnének. Pár perc szobrászkodás után megindultam vissza, vagy is csak tettem volna, mert egyből nekimentem valaminek. Jobban mondva inkűbb valakinek. Mire szememmel a sötétben felmértem volna, hogy még is kinek, az felnyögött, majd halkan kuncogni kezdett. Innen már tudtam, hogy ki állja utam.
- Mindenáron az a célod, hogy rád figyeljek még akkor is, mikor haldoklom, kislány? - tűrte fülem mögé pár tincsem mind két oldalon egyszerre, természetesen vigyorogva. Arra ugyan kíváncsi lennék, hogy hogy a fenébe tudja ezt megcsinálni anélkül, hogy előtte tapogatózott volna. Minimum én ilyen esetekben kibökném az egyik szemét, bár lassan kezdem azt hinni, hogy Guojin valami nem emberszerű teremtmény. Egy vámpírnak mondjuk azért örülnék, Őket kifejezetten csípem még annak ellenére is, hogy nem épp a kedvességükről, vagy a könyörületesükről híresek.
- Nem is haldokolsz. Azért ennyire ne kamillázz itt nekem. - grimaszoltam rá, mert biztosra vettem, hogy úgy sem lát belőle semmit, mert az már képtelenség lenne.
- De hogy is nem. Hát nem látszik? - kuncogott fel, s azzal a mozdulattal fejem a mellkasához húzta. Mikor fejem elfordítottam - hogy az orrom ne szimatolhasson bele szívébe -, átölelt, s fejem kezdte el cirógatni. Egy darabig nem szólalt meg se Ő, sem pedig én. Ugyan azt nem tudom, hogy simogatását és ölelését minek szánta, de mindenesetre megnyugodtam tőle. Bizonyára ezt Ő is észrevehette akkor, mikor karjaim dereka köré fontam. Szorosabban húztam magamhoz, így most már teljesen hallhattam szívének minden egyes dobbanását. Ritmusosan verte ugyan azt a dallamot, de még is minden másodperccel úgy éreztem, hogy valami változik...
Már a harmadik napot tapossuk az ígértemben, de eredmény eddig aligha lenne. Jin folyamatosan ugyan úgy makacskodik, ahogy eddig. Bár néha meg - meg inog e tulajdonsága, de a vége ugyan az; NEM! Nem tudom, hogy mit reméljek így a jövőtől. Minden egyes perccel, s órával elérkezettnek érzem azt, hogy elköszönjek azoktól, akiket szeretek. Nincsenek sokan, de, ha csak egy maroknyi is az a létszám, megérdemlik. Csak a baj, hogy ahelyett, hogy nem vennék komolyan a dolgot, holott én nem tudom játéknak felfogni, még akkor sem, ha Red folyamatosan azt fújja, hogy van egy terve. Hát köszönöm szépen. Én úgy még is mit kezdjek az Ő tervével, ha nem is tudok róla? Na, látod? Sehogy.
Bizonytalanul, de könnyedén sétálgatok a macskaköves úton. Szerencsére a lábaimon a seb szépen gyógyul, így utolsó napjaimra - vagy talán már csak óráimra - szépen kirittyentettem magam. Magassarkú bokacipőt húztam, fekete harisnyával, egybe ruhával, s egy vékony krém színű szövetkabáttal a tetején. Igaz, hogy az idő kicsit bohókás, de nem volt most máshoz kedvem, csak ahhoz, hogy csinosan billegjek Szöul utcáin. Jól esett volna a társaság, de lélekjelenlétem úgy sem lett volna senkihez, még Soyunhoz sem, pedig az már nagy szó. Aminek örülök, hogy úgy tűnik nála minden rendben. Ha van egy kis szerencsém őt semmiképpen sem kevertem ebbe bele. Élhet boldogan Seunghyun mellett. Én legalább is úgy vettem észre, hogy mostanság igen csak össze vannak nőve. Lumin folyamatosan nála csövel, s igen csak úgy viselkednek, mint egy pár. Aranyosak, s jó őket nézni. Mikor ott vagyok én is sokat mosolygok rajtuk. Annak a gyereknek néha vannak olyan beszólásai, hogy úgy érzem taníthatná őket. Egyszóval azt hiszem boldogok. Kicsit - na jó, nem is kicsit - féltékeny vagyok rájuk, még akkor is, ha csak az én szememben alkotnak szerelmespárt. Ugyan nem abból fakad ez az érzés, mert Seunghyun a szívem mélyére van bezárva, hanem mert önfeledtül nevetnek, és boldogok. Mit meg nem adnák most én is ezért az érzésért, de helyette a keserűség maradt.
- Szia gyönyörűm. - ugrik elém Youngseo nagy vigyorral. Mióta Red elmesélte neki a plakátos sztorit, igen érdekes megszólításokat kapok tőle. Sőt, néha még direkt teszi a fejét előttem, hogy kicsalogathassa azt a rajongó képem, mint amit elképzelt. Igaz, hogy tényleg aranyos srác, rendesen össze van rakva kinézetileg, belső alapján és stílusilag is, de azt a mozgató rugó, amit elvárna nincs meg. Azt nem tagadom, ha arról lenne szó nem próbálkoznék meg vele, de jelenleg mindenem leköti a túlélés.
- Szia. - sóhajtom oda neki, s megállok. A nagy vigyora - mai egyébként annyira cukivá teszi - eltűnik és helyette egy savanyú pofa veszi át helyét. Mivel Soyunt nem akartam traktálni az aggályaimmal, így neki csacsogtam, pusztán azért, mert épp ő volt akkor ott. Lehet, ha aznap nem iszok meg jó pár pohárral még ő sem tudna róla, de már mindegy. Fecsegtem, így mindent tud. - Még mindig nem? - ráztam meg a fejem neki. Ez a kérdés már Guojinre vonatkozott, ugyan is másnap reggelre felszívódott. Ugyan beszéltem vele telefonon többször is, de látni nem láttam. Ez is aggasztott, de míg a telefont felveszi, s beszél hozzám épp hangzással, addig nem aggódom épsége miatt. Azért remélem, hogy elbújt és jól van.
- Semmi, de lehet, hogy jobban is teszi. Biztos dühös rám, ha nem is mondja. Miattam fenyegették meg azok a szemetek. - váltok át méregzsákba, mikor visszaugrik minden kép aznapról.
- Mint mondtam, nem miattad és nem is miatta. Sajnos van azt a helyzet, amikor nincs felelős semmiért, és most ez az. Vissza fog jönni, ahogy megmondta.
- Ne gyere nekem a diplomatikus hülyeségekkel. Tudom, hogy haragszik, és nem is izgat már. Csak élni akarok, nem túl élni! - kiabálom neki, s ezzel az utca megtelik keserűséget árasztó hangommal. Ugyan sötétedik már lassan, de még mindig sokan vannak idekint, ahelyett, hogy a családjaikkal lennének otthon.
- Gyere babám, iszunk egy jó meleg teát és újra átmosom az agyad. - karolt át vállaimnál, meghúzott. Könnyen adtam be a derekam a teára, így meg is lódultam. Tudtam, hogy hova megyünk, mert Jerry már azt is elmesélte kínjában, hogy melyik a kedvenc helye. Biztosra veszem, hogy most sem szándékozik variálni rajta.
A meghitt kávézóba érve nem hogy megálltunk volna, hanem amolyan v.i.p. kártya szerűséggel egy szinttel feljebb mentünk. Míg lent voltak szétszórtam, fent senki sem volt rajtunk kívül, s míg így is a sarokba mentünk. A hely, ahova ültünk nem székekből, hanem méregdrágának tűnő fekete-vörös bőr sarokülő volt, magasított hát és oldaltámlákkal. Annak ellenére, hogy sarokülőnek néz ki csak két személyes volt; legalább is az a része, ahova együtt ültünk le. Az asztal, ami faragott fából készült még ennél is jobban meglepett, ugyan is a közepén tökéletesen eltalált bonsai fával volt díszítve. Muszáj volt megérintenem, hogy tudjam igazi-e vagy csak egy mű vacak, s még, ha még az utolsó is lett volna, se rontott volna a varázson.
Youngseo visszament, amint leültetett és rendelt. Igaz, hogy még mondani sem mondtam, hogy mit innék, ő még is megtette. Mikor lehuppant mellém kicsit félve nézett rám. Ez ugyan kölcsönös volt, de csak azért, mert kicsit kényelmetlennek tartottam, hogy egy ilyen helyen - ami biztos pokoli drága - vagyunk, és ketten. Egyes egyedül csak mi ketten. Ahogy ezt így felismertem kivert a víz.
- Sóval..? - nyögtem pokoli rekedten, s még kicsit alrébb is ültem tőle.
- Szóval mi? - fogta meg kezem. Gondolom csak azért, mert félt nehogy átbukfencezzek a kartámlán, ami még, ha magasítva is volt, nekem nem lenne akadály. Úgy tűnik ismer.
- Beszéltél vele? - oldani akartam a feszültséget, így visszatértem Redre. Azt nem tudom, hogy miért, de nem furcsa, hogy ilyen körülmények között is ő jár a fejemben?
- Nem. - rázta meg fejét- Tőled tudom, amit tudok. Na, meg Hyunwoo-hyung és Younghoon-hyungtól. De ennyi. Nem beszéltem vele mióta megemlítettem neki valamit. - dőlt hátra, mint, ha csak arról beszélt volna, hogy mekkora egy hős, vagy, hogy milyen büszkének is kellene lennem rá valami miatt. Meglepett a viselkedése, és ha nem lennék így beijedve most rákérdeznék, hogy mire fel ez a hirtelen stílus váltás, mivel kicsit hasonlított amolyan macsó srácra, aki mindenkit és mindet ural. Persze a tényt tudtam, hogy ő nem ilyen, hanem ez csak ilyen kis átmeneti hülyeség lehet. Biztosra veszem, hogy csak maga ez a luxus hely az oka, ami igazából engem is megmozgatott. Tényleg olyan itt lenni, mint, ha felsőbb rétegű lennék, és ha őszinte akarok lenni, akkor eltudnám viselni.
- Értem. - fújtam ki a levegős, és én is hátra dőltem. Mivel picike vagyok, így a háttámla kicsit messzebb volt a kelleténél, így nem kisasszonyosan, hanem mint Quasimodo, úgy ültem ott. De nem érdekelt. Jelenleg még így jól érzem magam.
- Valamit megszeretnék osztani veled. - szólalt meg hosszas csend után, aminek örültem, mivel már kezdett idegesíteni. Reméltem, hogy legalább majd beszédesebb lesz, de eddig a reményem szertefoszlott úgy, mint attól, hogy láthatom a következő Holdtöltét.
- Akkor ki vele. - húztam fel magam rendesen, s ránéztem.
- Igazából tudnék neked, nektek segíteni, de annak nagy ára van. - mondta úgy, mint, ha valamit sajnálna. Ettől megint elkapott az ijedség, de míg nem tudok meg mindent nem fogok pánikolni.
- Jerry, ugye tudod, hogy nem vagyok pénzes. Az albérletet is alig tudom kinyögni, hát még a többit. Ha tényleg nagy az ára, akkor ne is mond, mert úgy sem tudom megadni.
- Nem, butuskám. - nevetett fel - Nem pénzről beszélek. Amit én mondok majd, az nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet venni vagy oda adni. - forogtak akerekeim, de olyan sebességgel, hogy szerintem a fülem is füstölt.
- Miről beszélsz Youngseo? - kerekedtek ki rá szemeim, mikor kicsit kajánul elmosolyodott. Tartottam attól, hogy nagyon nem akarom hallani, amit mondani készül, s már készültem arra, hogy lepofozom, ha valami természetbeni juttatás félét közölne velem. Ám, amit ezek után meghallottam sokkal hidegebben érintett.
~¤Folyt. köv.¤~
Már a harmadik napot tapossuk az ígértemben, de eredmény eddig aligha lenne. Jin folyamatosan ugyan úgy makacskodik, ahogy eddig. Bár néha meg - meg inog e tulajdonsága, de a vége ugyan az; NEM! Nem tudom, hogy mit reméljek így a jövőtől. Minden egyes perccel, s órával elérkezettnek érzem azt, hogy elköszönjek azoktól, akiket szeretek. Nincsenek sokan, de, ha csak egy maroknyi is az a létszám, megérdemlik. Csak a baj, hogy ahelyett, hogy nem vennék komolyan a dolgot, holott én nem tudom játéknak felfogni, még akkor sem, ha Red folyamatosan azt fújja, hogy van egy terve. Hát köszönöm szépen. Én úgy még is mit kezdjek az Ő tervével, ha nem is tudok róla? Na, látod? Sehogy.
Bizonytalanul, de könnyedén sétálgatok a macskaköves úton. Szerencsére a lábaimon a seb szépen gyógyul, így utolsó napjaimra - vagy talán már csak óráimra - szépen kirittyentettem magam. Magassarkú bokacipőt húztam, fekete harisnyával, egybe ruhával, s egy vékony krém színű szövetkabáttal a tetején. Igaz, hogy az idő kicsit bohókás, de nem volt most máshoz kedvem, csak ahhoz, hogy csinosan billegjek Szöul utcáin. Jól esett volna a társaság, de lélekjelenlétem úgy sem lett volna senkihez, még Soyunhoz sem, pedig az már nagy szó. Aminek örülök, hogy úgy tűnik nála minden rendben. Ha van egy kis szerencsém őt semmiképpen sem kevertem ebbe bele. Élhet boldogan Seunghyun mellett. Én legalább is úgy vettem észre, hogy mostanság igen csak össze vannak nőve. Lumin folyamatosan nála csövel, s igen csak úgy viselkednek, mint egy pár. Aranyosak, s jó őket nézni. Mikor ott vagyok én is sokat mosolygok rajtuk. Annak a gyereknek néha vannak olyan beszólásai, hogy úgy érzem taníthatná őket. Egyszóval azt hiszem boldogok. Kicsit - na jó, nem is kicsit - féltékeny vagyok rájuk, még akkor is, ha csak az én szememben alkotnak szerelmespárt. Ugyan nem abból fakad ez az érzés, mert Seunghyun a szívem mélyére van bezárva, hanem mert önfeledtül nevetnek, és boldogok. Mit meg nem adnák most én is ezért az érzésért, de helyette a keserűség maradt.
- Szia gyönyörűm. - ugrik elém Youngseo nagy vigyorral. Mióta Red elmesélte neki a plakátos sztorit, igen érdekes megszólításokat kapok tőle. Sőt, néha még direkt teszi a fejét előttem, hogy kicsalogathassa azt a rajongó képem, mint amit elképzelt. Igaz, hogy tényleg aranyos srác, rendesen össze van rakva kinézetileg, belső alapján és stílusilag is, de azt a mozgató rugó, amit elvárna nincs meg. Azt nem tagadom, ha arról lenne szó nem próbálkoznék meg vele, de jelenleg mindenem leköti a túlélés.
- Szia. - sóhajtom oda neki, s megállok. A nagy vigyora - mai egyébként annyira cukivá teszi - eltűnik és helyette egy savanyú pofa veszi át helyét. Mivel Soyunt nem akartam traktálni az aggályaimmal, így neki csacsogtam, pusztán azért, mert épp ő volt akkor ott. Lehet, ha aznap nem iszok meg jó pár pohárral még ő sem tudna róla, de már mindegy. Fecsegtem, így mindent tud. - Még mindig nem? - ráztam meg a fejem neki. Ez a kérdés már Guojinre vonatkozott, ugyan is másnap reggelre felszívódott. Ugyan beszéltem vele telefonon többször is, de látni nem láttam. Ez is aggasztott, de míg a telefont felveszi, s beszél hozzám épp hangzással, addig nem aggódom épsége miatt. Azért remélem, hogy elbújt és jól van.
- Semmi, de lehet, hogy jobban is teszi. Biztos dühös rám, ha nem is mondja. Miattam fenyegették meg azok a szemetek. - váltok át méregzsákba, mikor visszaugrik minden kép aznapról.
- Mint mondtam, nem miattad és nem is miatta. Sajnos van azt a helyzet, amikor nincs felelős semmiért, és most ez az. Vissza fog jönni, ahogy megmondta.
- Ne gyere nekem a diplomatikus hülyeségekkel. Tudom, hogy haragszik, és nem is izgat már. Csak élni akarok, nem túl élni! - kiabálom neki, s ezzel az utca megtelik keserűséget árasztó hangommal. Ugyan sötétedik már lassan, de még mindig sokan vannak idekint, ahelyett, hogy a családjaikkal lennének otthon.
- Gyere babám, iszunk egy jó meleg teát és újra átmosom az agyad. - karolt át vállaimnál, meghúzott. Könnyen adtam be a derekam a teára, így meg is lódultam. Tudtam, hogy hova megyünk, mert Jerry már azt is elmesélte kínjában, hogy melyik a kedvenc helye. Biztosra veszem, hogy most sem szándékozik variálni rajta.
A meghitt kávézóba érve nem hogy megálltunk volna, hanem amolyan v.i.p. kártya szerűséggel egy szinttel feljebb mentünk. Míg lent voltak szétszórtam, fent senki sem volt rajtunk kívül, s míg így is a sarokba mentünk. A hely, ahova ültünk nem székekből, hanem méregdrágának tűnő fekete-vörös bőr sarokülő volt, magasított hát és oldaltámlákkal. Annak ellenére, hogy sarokülőnek néz ki csak két személyes volt; legalább is az a része, ahova együtt ültünk le. Az asztal, ami faragott fából készült még ennél is jobban meglepett, ugyan is a közepén tökéletesen eltalált bonsai fával volt díszítve. Muszáj volt megérintenem, hogy tudjam igazi-e vagy csak egy mű vacak, s még, ha még az utolsó is lett volna, se rontott volna a varázson.
Youngseo visszament, amint leültetett és rendelt. Igaz, hogy még mondani sem mondtam, hogy mit innék, ő még is megtette. Mikor lehuppant mellém kicsit félve nézett rám. Ez ugyan kölcsönös volt, de csak azért, mert kicsit kényelmetlennek tartottam, hogy egy ilyen helyen - ami biztos pokoli drága - vagyunk, és ketten. Egyes egyedül csak mi ketten. Ahogy ezt így felismertem kivert a víz.
- Sóval..? - nyögtem pokoli rekedten, s még kicsit alrébb is ültem tőle.
- Szóval mi? - fogta meg kezem. Gondolom csak azért, mert félt nehogy átbukfencezzek a kartámlán, ami még, ha magasítva is volt, nekem nem lenne akadály. Úgy tűnik ismer.
- Beszéltél vele? - oldani akartam a feszültséget, így visszatértem Redre. Azt nem tudom, hogy miért, de nem furcsa, hogy ilyen körülmények között is ő jár a fejemben?
- Nem. - rázta meg fejét- Tőled tudom, amit tudok. Na, meg Hyunwoo-hyung és Younghoon-hyungtól. De ennyi. Nem beszéltem vele mióta megemlítettem neki valamit. - dőlt hátra, mint, ha csak arról beszélt volna, hogy mekkora egy hős, vagy, hogy milyen büszkének is kellene lennem rá valami miatt. Meglepett a viselkedése, és ha nem lennék így beijedve most rákérdeznék, hogy mire fel ez a hirtelen stílus váltás, mivel kicsit hasonlított amolyan macsó srácra, aki mindenkit és mindet ural. Persze a tényt tudtam, hogy ő nem ilyen, hanem ez csak ilyen kis átmeneti hülyeség lehet. Biztosra veszem, hogy csak maga ez a luxus hely az oka, ami igazából engem is megmozgatott. Tényleg olyan itt lenni, mint, ha felsőbb rétegű lennék, és ha őszinte akarok lenni, akkor eltudnám viselni.
- Értem. - fújtam ki a levegős, és én is hátra dőltem. Mivel picike vagyok, így a háttámla kicsit messzebb volt a kelleténél, így nem kisasszonyosan, hanem mint Quasimodo, úgy ültem ott. De nem érdekelt. Jelenleg még így jól érzem magam.
- Valamit megszeretnék osztani veled. - szólalt meg hosszas csend után, aminek örültem, mivel már kezdett idegesíteni. Reméltem, hogy legalább majd beszédesebb lesz, de eddig a reményem szertefoszlott úgy, mint attól, hogy láthatom a következő Holdtöltét.
- Akkor ki vele. - húztam fel magam rendesen, s ránéztem.
- Igazából tudnék neked, nektek segíteni, de annak nagy ára van. - mondta úgy, mint, ha valamit sajnálna. Ettől megint elkapott az ijedség, de míg nem tudok meg mindent nem fogok pánikolni.
- Jerry, ugye tudod, hogy nem vagyok pénzes. Az albérletet is alig tudom kinyögni, hát még a többit. Ha tényleg nagy az ára, akkor ne is mond, mert úgy sem tudom megadni.
- Nem, butuskám. - nevetett fel - Nem pénzről beszélek. Amit én mondok majd, az nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet venni vagy oda adni. - forogtak akerekeim, de olyan sebességgel, hogy szerintem a fülem is füstölt.
- Miről beszélsz Youngseo? - kerekedtek ki rá szemeim, mikor kicsit kajánul elmosolyodott. Tartottam attól, hogy nagyon nem akarom hallani, amit mondani készül, s már készültem arra, hogy lepofozom, ha valami természetbeni juttatás félét közölne velem. Ám, amit ezek után meghallottam sokkal hidegebben érintett.
~¤Folyt. köv.¤~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése