Red meglepő higgadtsággal sétált el a lakásból, majd amint behúzta maga után az ajtót elkezdett úgy futni, mint, akit az életéért kergetnek. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, s ha valaki épp látta volna azon imádkozott volna, hogy a bokája ne törjön szilánkosra egy óvatlan pillanatban.
Messze jártam már, legalább is gondoltam én, mikor is az egyik úthonátszaladásom közben egy fekete autó fékezett le pont előttem. Megtorpantam és ugrottam egyet hátra. Kis híján elgázoltak, és most hogy ezt magamnak vagy nem magamnak köszönhetem az már más tészta. A fekete járgányból, ami egyébként egy Toyota Rav 4-es volt pár szem lesett ki. A kedvenc autóm, de most még is megijedtem tőle, főleg akkor, mikor két elegánsan kiöltözött izompacsirta szállt ki belőle azzal sem foglalkozva, hogy épp dugót készülnek csinálni. Az egyik megindult felém, amit észlelve megindultam visszafelé rohanni, de egy újabb kocsi utam állta, s mivel az későn vettem csak észre, csapdába csalt. Amint kinyílt az ajtaja, engem egy gyengének nem mondható kéz rántott be, s mire akár egy hangot is adhattam volna, már a kocsi kárpitján a homokot nyalogattam. A fejem is bevertem, amihez odakaptam, és a gerincem mentén is az esés miatt hosszú csíkban megkarcolódott. Megpróbáltam felülni vagy legalább annyira kényelembe helyezni magam, hogy a rosszul sikerült landolásom miatt a kezem ne tekeredjen ki, de egy láb a vállamon igen csak megnehezítette azt. Sőt! Jobban beletaposott az alváz belsőrészébe, amint Guojin verni kezdte az ablakot a nevem kiabálva. Mikor felnéztem láttam a tenyerét és dühös szemét, de ennyit és nem többet, mert elindult a kocsi nem éppen kis gázzal.
Mikor rájöttem, hogy igen ragacsos lekvárba kerültem pánikba estem. Mindenáron fel akartam kelni és kiszállni onnan, de minden próbálkozásom csak az engem lenyomó személyt idegesítette. Rám kiabált, de nem anyanyelvemen, hanem japánul. Nem értettem semmit belőle, de aligha jelenthette azt, hogy: 'Jó napot. Hogy van?'.
Egy órát vagy többet kocsikázhattam a hideg padló társaságában elzsibbadt végtagokkal. A lábam már így is szurkálta azaz ismerős érzés, ami akkor jelentkezik, ha nem kap elég vért az adott terület. Bár azért imádkoztam azért, hogy végre had nyújthassam ki egy kicsit, de még jobb lett volna, ha egy nagy vigyor kíséretében bejelentették volna, hogy átvertek és mehetek haza. De nem így volt. Egész úton beszéltek az autóban lévők, s még mindig nem koreaiul. Persze, mit is képzeltem. Ha ezek tényleg nehéz fiúk - ahogy agyamban már lefuttattam egyszer ezt a verziót az utazás során -, akkor biztos nem véletlen miért nem úgy krákognak. Többször hallottam Red nevét elhangzani és nem éppen szép hanglejtéssel.
Vajon mi köze lehet neki ezekhez? - futott át agyamon annyiszor, ahányszor neve felcsengett a kaszniban. Persze a viselkedésével tökéletesen beleillett ezek bandájába vagy csoportjába, de akkor is. A szeméből nem ezt olvastam le, bár tévedhetek is, de még mekkorát, hisz az csak egy szem.
A következő, s egyben fél órát az engem lábával a padlóhoz szögező férfi nézegetésével töltöttem. Próbáltam sunyiban minél alaposabban megfigyelni, hogyha szükséges később leírhassam, de az mikor észrevette túlzott érdeklődésemet, nem kedves mosollyal kezdett méregetni. Szívem ma már nem is tudom hanyadszorra elkezdett úgy kalapálni, mint, ha ki akarna onnan szabadulni. Ennek köszöngetően pedig az így is feszes kis ruhám felső része - amit sietségemben még rendesen be sem gomboltam - megadta magát. Megint mély beláthatást engedett egy olyan személynek, akinek nem kellett volna.
A férfi bal kezét lenyújtotta és kicsit megemelte az anyagot és bekukucskált.
- Szép kis cici. - nyalta meg szája sarkát, amitől hátrébb húzódtam volna, ha nem lettem volna már így is az ülésnek passzírozva.
Innen legalább megtudtam, hogy értik, amit mondanék nekik, ami nem épp a legkellemes beszélgetés kezdete lenne, de mielőtt szám járhatni kezdett volna megálltunk. A vezető és a mellette lévő férfi kiszálltak, majd az egyikük kinyitotta az ajtót a hátsó részen, ahol én voltam. Kellemes levegő áradt be, ami nem megszokott a városi életben. Persze ott is vannak egyes részek, ahol sokkal "finomabb" a levegő, de ez is most azok között is a legjobb volt. A copfos pasas lábamnál fogva kihúzott, ezzel okozva a könyökömön is egy szép horzsolást.
- Ez fáj! - kiabáltam rá, de nem törődött vele, csak talpra állított. A csávó, akinek eddig talpa társaságát élvezhettem utánam mászott ki, s amint az ajtót becsukta könyököm megragadva vonszolni kezdett. Nem is kell ugye azt mondanom, hogy a zsibbadás miatt az első métert sem tudtam megtenni rendesen, főleg úgy nem, hogy az egyik cipőm időközben eltűnt. Ennek hiányát eddig észre sem vettem, de most, hogy a carrarai fehér zúzott díszítő kő minden felálló darabja a húsomat vájják, nem volt nehéz. Mennyivel jobb érzés lenne, ha most nem épp a nem elzsibbadt lábam lenne cipő nélkül, mert úgy nem érezhetném lépteim következményét.
Nem sok mindet láttam már a területből, mert sötétedett, és különben sem szívélyesen jöttem ide egy látogatásra, de az köves út, amin végig vonszoltak tisztán látható volt, már csak a világos színe miatt is. Az biztos, hogy hosszú út volt így bicegve az autótól. A házba, belépve hűsítő, jól eső érzést adott megkarmolászott talpamnak, de nem sokáig élveztem e felüdülést, mivel durva szőnyeges folyosóra vezettek, ahol tovább csak ugyan úgy húztak mint eddig. A három férfiból álló kíséretem rögtön egy szobába lökött be és ott is hagytak, rám zárva az ajtót egészem addig, míg egy fiatal srác be nem támolygott. Hátraléptem onnan párat, ahol eddig álltam és bambultam rá, mint aki életében először most lát embert. A taposós haverom kilépett háta mögül egy székig, amit mellém hozott és ráültetett. Hogy ne szálljak le róla mögém állt és vállaimra tette mind a két mocskos mancsát. A támlának húzott, s vele egyidejűleg a fejem is feljebb emelte kicsit, hogy egyenesen az elsőként belépő férfira nézzek.
- Üdvözlöm Yeonrin, Koichi vagyok. - mosolyodott el megnyugtató hangjával, de félelmet nem ismerő tekintetével. Zavart az, hogy tudja a nevem, de még is honnan? Biztos nem ismerhettem, mert most mutatkozott be, ráadásul én túl jámbor vagyok, hogy beleessek egy ilyen banda világába.
- Mit keresek itt? És mi közük van Redhez? - sziszegtem rá, mert ugye a colos neve jó sokszor elhangzott az utazás során, és nem a véletlen az biztos.
- Mindent a maga idejében kisasszony. Most először is megvárjuk az említett fiatalembert, és leülünk vele beszélgetni. Ha hajlamos lesz a tárgyalásban elhangzottak megtételére, akkor Ön órák múlva már szabadulhat is innen... - méregetett barna szemeivel - talán. - ez nem tetszett. Nem akartam itt lenni, s még is itt vagyok. Nem akartam azt a szájfény nyalogató hülyegyereket sem, sem pedig azt, hogy miatta bármi olyan történjen, ami felbolygatná a nyugis életem, de még is itt vagyok. Egy jóképű, gonosz nagymenővel és kiskutyáival, akik úgy méregetnek, mint, ha tudnák, hogy én vagyok a vacsi, amit már tálalnak pillanatok múlva.
- Tatsuya, szórakoztasd a hölgyet, míg a kis herceg nem óhajt mutatkozni. - vakkantotta neki oda, majd sarkon fordult és letűnt az ajtó mögött. Felemeltem tekintetem az említett fazonra és cseppet sem tetszett, amit láttam...
+ plusz karakterek, ha már nem írtam őket körbe. :)
Tatsuya: ~ katt ~
Koichi: ~ katt~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése