Soyun ajtajában szétszórt holmijaim lökdöstem be lábammal, míg a félig ébren, és félig pedig eszméletlen Guojint támasztottam.
- Segíts.. - nyögtem oda a megdöbbent barátnőmnek, aki alig akart megmozdulni, így kénytelen voltam még egyszer rásikítani, hogy meg is mozduljon. Mondanom sem kell, hogy egy ekkora társasházban gyorsan mennek a hírek, s nekem semmi kedvem nem volt a hét pletykájává válnom, főleg nem a jelenlegi kinézetem miatt, ami kicsit sem mondató feltűnés mentesnek.
Miután Yun besegítette Redet, s lefektette a kanapéra végre szusszanhattam egyet és engedhettem egy fájdalmas sóhajt is elhagyni magamból. A kanapé végén, ahol Guojin lábai voltak, ott ültem le a földre. Sajgott mindenem, még, ha nem is látszott rajtam semmi olyan, ami ezt mutatná. Szét szakadt ruháimon, Red vérén, és kisebb nagyobb karcolásokon kívül más nem díszelgett rajtam, de nekem ez is elég volt. Soyun rohangált fel, s alá, hogy Red sebeit kitisztogassa, s közben úgy nézett végig rajtunk, mint, ha most jöttünk volna az űrből.
- Mi történt? - suttogta, miután Jin felkiáltott az egyik rosszul odanyomott vizes ruha okozta fájdalomtól. Habár szerintem csak roppant ideges lehetett, így lehet a fájdalom mögé próbált bújni.
- Semmi..nem lényeges. - legyintettem, miután végig pergettem fejemben az elmúlt pár óra eseményeit.
- Ez neked semmi? - horkant fel unnie mérgesen. Valószínűleg kezd pipa lenni, mert ilyen nyugodtsággal legyintem le, de mi mást tehetnék. Ha tudná, amit én tudok ugyan ezt tenné...
- Tehát te leszel a társaságom? Hűha..- vigyorgott elégedetten Tatsuya. Meglepő módon ezek után elengedett és valahol a szoba másik sarkában lévő székre telepedett. Alaposan végigmért, mikor is észbe kaptam, hogy a blúzom még mindig sokat mutat, így egy pillanat alatt összegomboltam, s ő erre gúnyosan másfele nézett. Megkönnyebbültem, s talán egy apró kis sóhajt is elengedtem. Kedvesebbnek tűnt, mint eddig volt, bár azt még mindig nem felejtettem el, hogy hogy viszonyult hozzám a kocsiban.
- Mit akartok Redtől? - motyogtam, mert nem akartam, hogy más is tudja, hogy kíváncsiskodom. Feltéve, ha vannak odakint az ajtó előtt, pedig biztos nem csak a barnaság virraszt felettem.
- Nem tartozik rád, kislány. - morogta, s visszatért ugyan az a faragatlan énje, amit megismertem nem olyan rég. Úgy hiszem, hogy igaza van, de mivel engem is érint most, így tudni akartam, mit vétettem, hogy ide kerültem. Ennek ellenére féltem, ha túl feszítem a húrt nagy bajom lehet.
Felemeltem lábam, hogy végre megnézzem milyen sebeket ejtett rajtam a díszköves séta. Több mélyebbnek tűnő vonalat láttam, s bár szívesen hozzá nyúltam volna, nem tettem. Tudtam, hogy nem csak sajogna, hanem égne is utána, így meg talán elkerülhetem azt egy kis időre.
Léptek hangja ütötte meg fülem egy idő múlva. Mivel a szobába a csend telepedett meg minden apró neszt lehetett hallani, ami odakintről jött. Az ajtó kinyílt, s ugyan az a férfi lépett be, aki engedélyt adott arra, hogy Tatsuya társasága legyek. Szerencsémre a a bizonyos társaság nem volt gerinctelen; így az iránti félelmem, hogy megerőszakolna, vagy valami hasonlót tenne eltűnt.
Mire felpattantam volna már lendült is keze, s csak azt éreztem, hogy arcom bal fele ég. Ha ez nem lett volna elég, még fel is rángatott a székről hajam cibálva.
- Azt hiszi viccelek, igaz? - fújtatta az arcomba nyomva dühös képét. Először fogalmam sem volt, hogy most rólam vagy másról beszél, de, amint vissza lódított a székre - ami igen csak megingott gyors landolásom miatt - rájöttem, hogy még is kiről is van szó.
- Ne-nem tudom. - hebegtem az igazat. Tényleg nem tudtam, hogy minek veszi ezt az egészet, de úgy sejtettem, hogy teljesen mindegy mit is mondok, az én szavam itt nem fog érni semmit.
- Akkor majd megmutatom neki, hogy én nem vicc délutánt tartok. - markolt bele megint a hajamba, s olyan lendülettel indult meg, hogy szabályosan éreztem, ahogy pár szál haj disszidált bozontomból.
Lépkedtem mellette fájdalmasan. Az eddig megalvadt vér, ami összetartotta talpamon a sebeket, most biztos szét nyíltak, mert ugyan úgy fájt, mint mikor szeretem őket. Átvitt egy másik szobába, ami a nagy hodály másik szárnyában helyezkedett el. A bent vélő sokaság, ami vár minket meghajolt és mindet félbe hagyott, amit eddig csináltam, pontosabban a pókerezést.
- Hozzátok ide azt a férget, de azonnal! - kiabált rájuk, majd fejével intett az egyiknek, aki oda jött hozzám. Karomnál fogva rángatni kezdett a sarokba, ahol lelökött a földre, s elsőnek a kezeim, majd a lábaim is megkötözte. Szívesen hadonásztam volna, de minek? Rajtam kívül durván tizenketten maradtak még a szobába. Ha harciaskodni is kezdenék, nem tartana sokáig, egyből lekapcsolnának, így hagytam a sorsom tovább pörögni. Gondolkoztam azon, hogy a főkolompost kérdezem az itt létem okáról, de ugyan csak az az érzésem támadt, hogy mind hiába. Jelenleg a feje majdnem szét robbant, ami látszott is rajta, így csak behúzódtam a sarokba összehúzódva.
A percek teltek, s a levegőt megtöltötte az alkohol és szivar bűze. Fáradtnak éreztem magam, és a csend miatt ott tartottam, hogy, ha még egy pillanatig is így marad, én rögvest elalszom, még annak ellenére is, hogy féltem. Mikor valamelyest már félálomba kerültem az ajtó kivágódott. Azok, akiket elküldtek belépkedtetek egymás után sorban Guojint maguk közé zárva. Mikor ráemeltem tekintetem egyből kiment az álom a szememből. Kezét maga előtt összekötötték, az arcát alaposan helyben hagyták, s ruhája is megszenvedte az ide vezető utat. Biztosra veszem, hogy amilyen akaratos, ellenállt és úgy gondolhatta, hogy van olyan erős legény, hogy szembeszáll ezzel a fél tucat emberrel. Még, ha ő meg is tette, én nem tettem volna a helyében. Véraláfutás és monokli ugyan nem, de pár vércsík díszelgett hosszúkás arcán. Igaz, hogy sokáig nem tudtam nézni, mert a góré elé vitték, de így is elég volt. Agyam azon kattogott, hogy még én is járhattam volna így, s bár csak képzelet volt, így is fájdalmasnak tűnt.
Szegény colos.. - motyogtam magamban, miután teljes egészében átéreztem, hogy fájhat az arca.
Sokáig nem tudtam gondolataimba merülni, mert a szivaros fazon mondandójába kezdett. Sajnálatomra megint nem az én anyanyelvemen, így hiába füleltem nem ért semmit. Egyedül Jin szitok szavait tudtam kivenni, mert azt bizony már saját nyelvemen történt.
Egy darabig elszócsatáztak, majd csend lett. Reméltem, hogy vége a dolognak, megbeszélték, s haza mehetek. Kezdtem magamban kirajzolni, hogy hogy verem fejbe ezt a dilinyós, amint kitettük innen a lábunk míg nem a Red mellett álló öltönyös olyat vágott a vörös gyomráma, hogy az enyém is össze rándult. Félve néztem oda ezek után, de még akkor is kár volt, mert ugyan Guojin nem szólalt meg, de a fickó tovább ütötte, a többiek meg kissé távolodtak, hogy tered adjanak összecsukló testének. Ott tartottam, hogy az összeugrott gyomrom miatt hányingerem lett, de még odáig nem fajult, hogy öklendezzek is, viszont a remegés elfogott. Tatsuya jelent meg az ajtóban, majd főnökéhez sietett. Sugdolózni kezdtek. Nagyot nyeltem miután végig futtattam tekintetem rajta, s megindult felém. Mivel békét nem kötöttünk egymással, meg hát nem is én vagyok itt a vezér, így baljós érzés fogott el, miután durván karomra markolt, felrángatott a földről, s a falnak lökött. Egy kést vett elő, amin játékosan végig húzogatta ujjá, s megnyalta szájának alsó felét, majd beharapta azt. Nem tetszett nagyon, ahogy méregetni kezdett, ahogy az sem, ahogy a kést mutogatja előttem. Térdeim kezdték felmondani a szolgálatot, de mielőtt megtörtént volna Red fájdalmas sóhaját hallottam a barna mögül. Megint kapott egyet a gyomrába, de most nem ököllel annyi szent. Mire vissza tértem az előttem álló bajra, a lábamon lévé béklyók eltűntek, ugyan is Tatsuya elvágta őket, de nem hogy távolodott volna, még közelebb jött. Elfordítottam fejem, ugyan is a köztünk lévő távolság már számomra túl tolakodó volt.
- Meddig vagy hajlandó elmenni, örökös? - csendült fel az eddig dühösnek tűnő Koichi a szoba túlvégéről. Néhány másodpercnyi csend után egy köhögés hallatszott, majd pár halk szó.
- Ha kell meghalok.. - suttogta erőtlen nevetés mellett Jin. Az biztos, hogy ez a srác teljesen bolond.
- Hozd ide! - szaladt át a szobán e két szó, s már haladtam is feléjük, persze nem önszántamból. A haverom oda állított Red mellé. Nem tudtam nem ránézni, meg arra a sok vérre, ami szájából csordogált, s gyűlt körülötte. Mérges voltam rá, már nem csak azért, mert vélhetően miatta vagyok itt, hanem mert annak a makacs fejének köszönheti, hogy így néz ki. Félő volt, ha kap még párat a következő órát sem éri meg, ebbe pedig belegondolni sem akartam. Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle ezeket a gondolatokat, majd a dirigáló Koichire néztem. Ekkor vágták el minden kettőnk kezénél a kötelet. Igaz, hogy tőlem még félhettek volna, mert a remegő térdem, és pici gyomrom kivételével igen eleven vagyok, de Redről ez már kicsit sem volt elmondható. Szinte meg sem mozdult, mikor mozgás teret adtak neki.
- Nézd meg Guojin. Nem csak magad életéért felesz most, vagy nem számít az sem? - nevetett fel jóízűen a fekvő colosra nézve.
- Azt sem tudom ki ez. - nyögte, amire olyan ronda tekintettel kaptam rá a fejem, amilyet még életembe nem produkáltam.
- Yeonrin pofikája nem erről árulkodik. - vakkant vissza neki Koichi. Red rám nézett és megrázta a fejét.
- Olyan hülye vagy kislány..
- Még hogy én? Én vagyok a hülye? - emeltem fel rá hangom, s szemem csak úgy szórta a villámokat. - A te hülye baromságaid miatt vagyok itt és fáj a talpam, úgy hogy szívd vissza, de rögvest! - folytattam, s ha tehettem volna még léptem is volna felé egyet, de Tatsuya megakadályozott ebben, s, ha nem lett volna elég, még le is lökött a földre, egyenesen Red vérébe.A felsőm anyaga úgy szívta fel a vért, mint sivatag a vizet, hajam pedig úgy terült el a tócsában, mint, ha odaigazították volna egy horror film plakát kedvéért. Már csak egy "katt" hiányzott az egészhez.
- Minek szaladtál el? - suttogta oda, míg próbált felkászálódni, legalább annyira, hogy ülhessen.
- Én.. - kezdtem volna bele valami csípős megjegyzésembe, de már csak az a kép tárult elém, hogy a colos a padlóval ütközött. Tatsuya rúgott belé, hogy véletlen se keljen fel, és most így is történt. Eszméletlenül feküdt saját megalvadni készülő vérébe.
Milyen egy szadista bunkó! - sikítottam magamban, azon küszködve, hogy könnyeim nehogy kibuggyanjanak, majd Jinhez másztam, hogy legalább azzal tudjam védeni, hogy nem férnek közelebb hozzá olyan gyorsan.
- Hagyd békén! Hát megölitek! - kiabáltam Tatsuyára, míg felváltva rá és Koichire néztem, majd a colosra. Tartottam attól, ha az orra kezdett el vérezni lassan belefullad saját vérébe, így magam felé húztam, hogy ha már muszáj, legalább kifele vérezzen, ne befelé.
- Nézzenek oda, még Júlia menti meg Rómeót. Engedetlen szuka! - nevetett fel az egyik, s felemelve fejem megütött. Ez jobban fájt, mint a pofon, amit nem is olyan rég kaptam a górétól.
Számhoz kaptam, s mikor elemeltem ujjaim egy kisebb vérpacát láttam párnáimon, így megnyaltam szám és a colostól látott technika szerint mosolyodtam el. Remegtem, mint a nyárfa levél. Könnyeim nyeltem magamban, mikor meglendült újra a férfi keze. Rettegtem, hogy percek múlva én is ilyen összevert állapotban fogok itt feküdni a hülye gyerek mellett, pedig azt sem tudom, hogy mibe keveredtem bele, de nem adhatom meg nekik az örömet, hogy kislányhoz hasonlóan féljek. Kemény fából faragtak, és ezt meg fogom nekik mutatni, méh, ha ezek az utolsó óráim is e világon.
- Elég! - szólt rá Koichi az engem megütni készülő alakra, aki abban a pillanatban el is engedett és vissza lökött a földre. Jin ekkor szusszant fel hangosabban, jelezve, hogy ébren van. Vissza húztam magam ülő pózba, s elsimogattam haját, amik tincsben hullottak rá szemére. Elszorult szívvel néztem fájdalmat sugározó arcát, és az érzés, hogy még el is bőgjem magam, vissza tért.
- Van egy ajánlatom. Ha három napon belül ráveszed ezt a nyápicot arra, hogy betöltse helyét apja akarata szerint, akkor most elengedlek titeket.
- És, ha nem? - motyogtam vissza.
- Akkor mindkettőtöknek .. - húzta végig kezét nyakán vízszintesen, s ezzel befejezte félbehagyott mondatát.
- Rendben. - vágtam rá meggondolatlanul. Biztosra vettem, hogy csak Jin makacs feje miatt jutott el eddig, s ha talán sikerülne vele rendesen beszélnem, meggyőzhetném, hogy kössön kompromisszumot az apjával. Egy szülő sem lehet olyan kegyetlen, hogy így elbánjon a saját vérével. Sőt! Lehet a férfi nem is tudja, hogy mi folyik itt? De akkor ki ez a Koichi, és hogy jön ahhoz, hogy valami igazság osztó kis főnököt játsszon?
- Akkor három nap, Yeonrin. És senkinek egy szót sem. - itta meg megmaradt italát, majd urasan felkelt, megigazította ruháját, s elhagyta a szobát.
Tehát itt tartunk. Guojin félig holtan fekszik, s valószínűleg az egoja is megszenvedte e napot, mindemellett még mindig remegek, a szám és talpam fáj. Fáradt vagyok, feszült és bőghetnékem van.
- Park Yeon-rin! - kiabált rám Soyun, ellentmondást nem tűrő hangon, amire elszakadtam magam sajnálatából és ránéztem. Olyan rosszul esett még az is, hogy kiabál velem, holott így sem állok attól messze, hogy jobban bömböljek, mint egy újszülött, de nem hibáztatom. - Szólok a fiúknak, addig gyere ide mellé. - parancsolt rám. Helyére másztam, s a vöröst néztem. Míg Soyun rohangált a lakásban - szerintem ő sem tudja, hogy miért - addig arra koncentráltam, hogy vegyes érzéseim Guojin felé tisztázzam. Nem akarom így látni, de ha már muszáj, akkor meg nem akarom tudni, hogy mi történt. Miért szerezte, vagy, hogy mibe kerültem. Valahol most esett le dolog, ha nem egyezik bele abba az istenverte dologba, akkor nem csak magát, de engem is megöl. Féltem a haláltól, de valamiért attól jobban féltem, hogy Őt megölik vagy bántják. Legszívesebben én magam fojtanám most meg, ha a belsőmben valami hagyná ezt. Csak hogy nem hagyja. Az, ami belém fészkelte magát jó mélyre, nem tudja még majdnem azt sem elviselni, hogy ilyen állapotba fekszik itt előttem, s meg főleg nem, hogy nem tehetek semmit. Egészségesen akarom látni, azzal a hülye vigyorával, egoista fejével és a szájfényt mindenáron megszerző tetteivel...
Amint unnie, elhagyta a lakást, hogy szóljon a fiúknak, megindultak könnyeim. Olyan tempóban kezdte el agyam feldolgozni a történteket, hogy az eddigi nem törődöm, letojom stílusom a teljes pánik váltotta fel.
- Mit csináltál te szájfény nyalogató, gőgös, egoista, hülye gyerek? Miért engedted? Miért?.. - hangos zokogásba kezdtem, mindemellett Jin mellkasára is rácsaptam. Felnyögött miatta, s amint mellkasára borultam kétségbe esetten, lassan megölelt. Nem szólt egy szót sem, és talán jobb is volt így. Valószínűleg, ha megteszi tovább támadom, és kiadok magamból mindent, amit e pár órában szereztem.
- Mit akartok Redtől? - motyogtam, mert nem akartam, hogy más is tudja, hogy kíváncsiskodom. Feltéve, ha vannak odakint az ajtó előtt, pedig biztos nem csak a barnaság virraszt felettem.
- Nem tartozik rád, kislány. - morogta, s visszatért ugyan az a faragatlan énje, amit megismertem nem olyan rég. Úgy hiszem, hogy igaza van, de mivel engem is érint most, így tudni akartam, mit vétettem, hogy ide kerültem. Ennek ellenére féltem, ha túl feszítem a húrt nagy bajom lehet.
Felemeltem lábam, hogy végre megnézzem milyen sebeket ejtett rajtam a díszköves séta. Több mélyebbnek tűnő vonalat láttam, s bár szívesen hozzá nyúltam volna, nem tettem. Tudtam, hogy nem csak sajogna, hanem égne is utána, így meg talán elkerülhetem azt egy kis időre.
Léptek hangja ütötte meg fülem egy idő múlva. Mivel a szobába a csend telepedett meg minden apró neszt lehetett hallani, ami odakintről jött. Az ajtó kinyílt, s ugyan az a férfi lépett be, aki engedélyt adott arra, hogy Tatsuya társasága legyek. Szerencsémre a a bizonyos társaság nem volt gerinctelen; így az iránti félelmem, hogy megerőszakolna, vagy valami hasonlót tenne eltűnt.
Mire felpattantam volna már lendült is keze, s csak azt éreztem, hogy arcom bal fele ég. Ha ez nem lett volna elég, még fel is rángatott a székről hajam cibálva.
- Azt hiszi viccelek, igaz? - fújtatta az arcomba nyomva dühös képét. Először fogalmam sem volt, hogy most rólam vagy másról beszél, de, amint vissza lódított a székre - ami igen csak megingott gyors landolásom miatt - rájöttem, hogy még is kiről is van szó.
- Ne-nem tudom. - hebegtem az igazat. Tényleg nem tudtam, hogy minek veszi ezt az egészet, de úgy sejtettem, hogy teljesen mindegy mit is mondok, az én szavam itt nem fog érni semmit.
- Akkor majd megmutatom neki, hogy én nem vicc délutánt tartok. - markolt bele megint a hajamba, s olyan lendülettel indult meg, hogy szabályosan éreztem, ahogy pár szál haj disszidált bozontomból.
Lépkedtem mellette fájdalmasan. Az eddig megalvadt vér, ami összetartotta talpamon a sebeket, most biztos szét nyíltak, mert ugyan úgy fájt, mint mikor szeretem őket. Átvitt egy másik szobába, ami a nagy hodály másik szárnyában helyezkedett el. A bent vélő sokaság, ami vár minket meghajolt és mindet félbe hagyott, amit eddig csináltam, pontosabban a pókerezést.
- Hozzátok ide azt a férget, de azonnal! - kiabált rájuk, majd fejével intett az egyiknek, aki oda jött hozzám. Karomnál fogva rángatni kezdett a sarokba, ahol lelökött a földre, s elsőnek a kezeim, majd a lábaim is megkötözte. Szívesen hadonásztam volna, de minek? Rajtam kívül durván tizenketten maradtak még a szobába. Ha harciaskodni is kezdenék, nem tartana sokáig, egyből lekapcsolnának, így hagytam a sorsom tovább pörögni. Gondolkoztam azon, hogy a főkolompost kérdezem az itt létem okáról, de ugyan csak az az érzésem támadt, hogy mind hiába. Jelenleg a feje majdnem szét robbant, ami látszott is rajta, így csak behúzódtam a sarokba összehúzódva.
A percek teltek, s a levegőt megtöltötte az alkohol és szivar bűze. Fáradtnak éreztem magam, és a csend miatt ott tartottam, hogy, ha még egy pillanatig is így marad, én rögvest elalszom, még annak ellenére is, hogy féltem. Mikor valamelyest már félálomba kerültem az ajtó kivágódott. Azok, akiket elküldtek belépkedtetek egymás után sorban Guojint maguk közé zárva. Mikor ráemeltem tekintetem egyből kiment az álom a szememből. Kezét maga előtt összekötötték, az arcát alaposan helyben hagyták, s ruhája is megszenvedte az ide vezető utat. Biztosra veszem, hogy amilyen akaratos, ellenállt és úgy gondolhatta, hogy van olyan erős legény, hogy szembeszáll ezzel a fél tucat emberrel. Még, ha ő meg is tette, én nem tettem volna a helyében. Véraláfutás és monokli ugyan nem, de pár vércsík díszelgett hosszúkás arcán. Igaz, hogy sokáig nem tudtam nézni, mert a góré elé vitték, de így is elég volt. Agyam azon kattogott, hogy még én is járhattam volna így, s bár csak képzelet volt, így is fájdalmasnak tűnt.
Szegény colos.. - motyogtam magamban, miután teljes egészében átéreztem, hogy fájhat az arca.
Sokáig nem tudtam gondolataimba merülni, mert a szivaros fazon mondandójába kezdett. Sajnálatomra megint nem az én anyanyelvemen, így hiába füleltem nem ért semmit. Egyedül Jin szitok szavait tudtam kivenni, mert azt bizony már saját nyelvemen történt.
Egy darabig elszócsatáztak, majd csend lett. Reméltem, hogy vége a dolognak, megbeszélték, s haza mehetek. Kezdtem magamban kirajzolni, hogy hogy verem fejbe ezt a dilinyós, amint kitettük innen a lábunk míg nem a Red mellett álló öltönyös olyat vágott a vörös gyomráma, hogy az enyém is össze rándult. Félve néztem oda ezek után, de még akkor is kár volt, mert ugyan Guojin nem szólalt meg, de a fickó tovább ütötte, a többiek meg kissé távolodtak, hogy tered adjanak összecsukló testének. Ott tartottam, hogy az összeugrott gyomrom miatt hányingerem lett, de még odáig nem fajult, hogy öklendezzek is, viszont a remegés elfogott. Tatsuya jelent meg az ajtóban, majd főnökéhez sietett. Sugdolózni kezdtek. Nagyot nyeltem miután végig futtattam tekintetem rajta, s megindult felém. Mivel békét nem kötöttünk egymással, meg hát nem is én vagyok itt a vezér, így baljós érzés fogott el, miután durván karomra markolt, felrángatott a földről, s a falnak lökött. Egy kést vett elő, amin játékosan végig húzogatta ujjá, s megnyalta szájának alsó felét, majd beharapta azt. Nem tetszett nagyon, ahogy méregetni kezdett, ahogy az sem, ahogy a kést mutogatja előttem. Térdeim kezdték felmondani a szolgálatot, de mielőtt megtörtént volna Red fájdalmas sóhaját hallottam a barna mögül. Megint kapott egyet a gyomrába, de most nem ököllel annyi szent. Mire vissza tértem az előttem álló bajra, a lábamon lévé béklyók eltűntek, ugyan is Tatsuya elvágta őket, de nem hogy távolodott volna, még közelebb jött. Elfordítottam fejem, ugyan is a köztünk lévő távolság már számomra túl tolakodó volt.
- Meddig vagy hajlandó elmenni, örökös? - csendült fel az eddig dühösnek tűnő Koichi a szoba túlvégéről. Néhány másodpercnyi csend után egy köhögés hallatszott, majd pár halk szó.
- Ha kell meghalok.. - suttogta erőtlen nevetés mellett Jin. Az biztos, hogy ez a srác teljesen bolond.
- Hozd ide! - szaladt át a szobán e két szó, s már haladtam is feléjük, persze nem önszántamból. A haverom oda állított Red mellé. Nem tudtam nem ránézni, meg arra a sok vérre, ami szájából csordogált, s gyűlt körülötte. Mérges voltam rá, már nem csak azért, mert vélhetően miatta vagyok itt, hanem mert annak a makacs fejének köszönheti, hogy így néz ki. Félő volt, ha kap még párat a következő órát sem éri meg, ebbe pedig belegondolni sem akartam. Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle ezeket a gondolatokat, majd a dirigáló Koichire néztem. Ekkor vágták el minden kettőnk kezénél a kötelet. Igaz, hogy tőlem még félhettek volna, mert a remegő térdem, és pici gyomrom kivételével igen eleven vagyok, de Redről ez már kicsit sem volt elmondható. Szinte meg sem mozdult, mikor mozgás teret adtak neki.
- Nézd meg Guojin. Nem csak magad életéért felesz most, vagy nem számít az sem? - nevetett fel jóízűen a fekvő colosra nézve.
- Azt sem tudom ki ez. - nyögte, amire olyan ronda tekintettel kaptam rá a fejem, amilyet még életembe nem produkáltam.
- Yeonrin pofikája nem erről árulkodik. - vakkant vissza neki Koichi. Red rám nézett és megrázta a fejét.
- Olyan hülye vagy kislány..
- Még hogy én? Én vagyok a hülye? - emeltem fel rá hangom, s szemem csak úgy szórta a villámokat. - A te hülye baromságaid miatt vagyok itt és fáj a talpam, úgy hogy szívd vissza, de rögvest! - folytattam, s ha tehettem volna még léptem is volna felé egyet, de Tatsuya megakadályozott ebben, s, ha nem lett volna elég, még le is lökött a földre, egyenesen Red vérébe.A felsőm anyaga úgy szívta fel a vért, mint sivatag a vizet, hajam pedig úgy terült el a tócsában, mint, ha odaigazították volna egy horror film plakát kedvéért. Már csak egy "katt" hiányzott az egészhez.
- Minek szaladtál el? - suttogta oda, míg próbált felkászálódni, legalább annyira, hogy ülhessen.
- Én.. - kezdtem volna bele valami csípős megjegyzésembe, de már csak az a kép tárult elém, hogy a colos a padlóval ütközött. Tatsuya rúgott belé, hogy véletlen se keljen fel, és most így is történt. Eszméletlenül feküdt saját megalvadni készülő vérébe.
Milyen egy szadista bunkó! - sikítottam magamban, azon küszködve, hogy könnyeim nehogy kibuggyanjanak, majd Jinhez másztam, hogy legalább azzal tudjam védeni, hogy nem férnek közelebb hozzá olyan gyorsan.
- Hagyd békén! Hát megölitek! - kiabáltam Tatsuyára, míg felváltva rá és Koichire néztem, majd a colosra. Tartottam attól, ha az orra kezdett el vérezni lassan belefullad saját vérébe, így magam felé húztam, hogy ha már muszáj, legalább kifele vérezzen, ne befelé.
- Nézzenek oda, még Júlia menti meg Rómeót. Engedetlen szuka! - nevetett fel az egyik, s felemelve fejem megütött. Ez jobban fájt, mint a pofon, amit nem is olyan rég kaptam a górétól.
Számhoz kaptam, s mikor elemeltem ujjaim egy kisebb vérpacát láttam párnáimon, így megnyaltam szám és a colostól látott technika szerint mosolyodtam el. Remegtem, mint a nyárfa levél. Könnyeim nyeltem magamban, mikor meglendült újra a férfi keze. Rettegtem, hogy percek múlva én is ilyen összevert állapotban fogok itt feküdni a hülye gyerek mellett, pedig azt sem tudom, hogy mibe keveredtem bele, de nem adhatom meg nekik az örömet, hogy kislányhoz hasonlóan féljek. Kemény fából faragtak, és ezt meg fogom nekik mutatni, méh, ha ezek az utolsó óráim is e világon.
- Elég! - szólt rá Koichi az engem megütni készülő alakra, aki abban a pillanatban el is engedett és vissza lökött a földre. Jin ekkor szusszant fel hangosabban, jelezve, hogy ébren van. Vissza húztam magam ülő pózba, s elsimogattam haját, amik tincsben hullottak rá szemére. Elszorult szívvel néztem fájdalmat sugározó arcát, és az érzés, hogy még el is bőgjem magam, vissza tért.
- Van egy ajánlatom. Ha három napon belül ráveszed ezt a nyápicot arra, hogy betöltse helyét apja akarata szerint, akkor most elengedlek titeket.
- És, ha nem? - motyogtam vissza.
- Akkor mindkettőtöknek .. - húzta végig kezét nyakán vízszintesen, s ezzel befejezte félbehagyott mondatát.
- Rendben. - vágtam rá meggondolatlanul. Biztosra vettem, hogy csak Jin makacs feje miatt jutott el eddig, s ha talán sikerülne vele rendesen beszélnem, meggyőzhetném, hogy kössön kompromisszumot az apjával. Egy szülő sem lehet olyan kegyetlen, hogy így elbánjon a saját vérével. Sőt! Lehet a férfi nem is tudja, hogy mi folyik itt? De akkor ki ez a Koichi, és hogy jön ahhoz, hogy valami igazság osztó kis főnököt játsszon?
- Akkor három nap, Yeonrin. És senkinek egy szót sem. - itta meg megmaradt italát, majd urasan felkelt, megigazította ruháját, s elhagyta a szobát.
Tehát itt tartunk. Guojin félig holtan fekszik, s valószínűleg az egoja is megszenvedte e napot, mindemellett még mindig remegek, a szám és talpam fáj. Fáradt vagyok, feszült és bőghetnékem van.
- Park Yeon-rin! - kiabált rám Soyun, ellentmondást nem tűrő hangon, amire elszakadtam magam sajnálatából és ránéztem. Olyan rosszul esett még az is, hogy kiabál velem, holott így sem állok attól messze, hogy jobban bömböljek, mint egy újszülött, de nem hibáztatom. - Szólok a fiúknak, addig gyere ide mellé. - parancsolt rám. Helyére másztam, s a vöröst néztem. Míg Soyun rohangált a lakásban - szerintem ő sem tudja, hogy miért - addig arra koncentráltam, hogy vegyes érzéseim Guojin felé tisztázzam. Nem akarom így látni, de ha már muszáj, akkor meg nem akarom tudni, hogy mi történt. Miért szerezte, vagy, hogy mibe kerültem. Valahol most esett le dolog, ha nem egyezik bele abba az istenverte dologba, akkor nem csak magát, de engem is megöl. Féltem a haláltól, de valamiért attól jobban féltem, hogy Őt megölik vagy bántják. Legszívesebben én magam fojtanám most meg, ha a belsőmben valami hagyná ezt. Csak hogy nem hagyja. Az, ami belém fészkelte magát jó mélyre, nem tudja még majdnem azt sem elviselni, hogy ilyen állapotba fekszik itt előttem, s meg főleg nem, hogy nem tehetek semmit. Egészségesen akarom látni, azzal a hülye vigyorával, egoista fejével és a szájfényt mindenáron megszerző tetteivel...
Amint unnie, elhagyta a lakást, hogy szóljon a fiúknak, megindultak könnyeim. Olyan tempóban kezdte el agyam feldolgozni a történteket, hogy az eddigi nem törődöm, letojom stílusom a teljes pánik váltotta fel.
- Mit csináltál te szájfény nyalogató, gőgös, egoista, hülye gyerek? Miért engedted? Miért?.. - hangos zokogásba kezdtem, mindemellett Jin mellkasára is rácsaptam. Felnyögött miatta, s amint mellkasára borultam kétségbe esetten, lassan megölelt. Nem szólt egy szót sem, és talán jobb is volt így. Valószínűleg, ha megteszi tovább támadom, és kiadok magamból mindent, amit e pár órában szereztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése