29. Fejezet /Yeonrin/

Megtámadott a csend. Unnie távozása után megint magamra maradtam. Igaza volt, mikor leordibálta a fejem, amiért nem kerestem, de hát néha Youngseot is nehéz volt elviselnem, pedig nem loholt a nyakamban folyton. Nem tudtam nyomós okot adni azért, amiért felszívódtam. Hittem azt, hogy pontosan tudja mi zajlik le bennem, de tévedtem. Nem, nem takarózhatok azzal, mert lelki válságban voltam, és nem akartam terhelni. Viszont, ha tényleg annyira, de annyira keresett volna, akkor megtalálhatott volna könnyű szerrel. Főleg, hogy Jerry sokat volt a fiúkkal, és vele is. Igazság szerint, én tudtam róla mindent, mert oppa sokat mesélt még akkor is, mikor nem voltam hajlandó vele kommunikálni. Nem jelentkeztem, de tudtam felőle, és nem aggódtam.

   A beszélgetésünk nem tűnt olyan meghittnek, mint annak idején, mikor az M.Pire nem lépett az életünkbe. Valahol mélyen kezdtem utálni az egészet. Ha nem lett volna az a kék táska, ha vigyázott volna valaki arra, hogy a kutya ne sebesüljön meg, vagy lett volna annyi esze a tulajnak, hogy nem adja ki a lakást, akkor nem tartanánk itt. Soyunnal lehettem volna végig, vihogtunk volna egymáson, és bőgtünk volna a filmeken, de ehelyett a banda őt lefoglalja, és nagyon hátraszorultam mindenki listáján. Gyűlölni kezdtem a világot. Bár úgy jöttem vissza, hogy stabil vagyok, most még is visszabújnék oda, ahol voltam. Távol a várostól, a lakásomtól, a zajoktól. Távol az emlékektől és mindentől, ami visszakészül lökni. Még akkor is, ha ezzel Jerryt zavarnám.

Hogy mi a bajom? Hát nem tudom. Sokat gondolkoztam rajta, hisz halál nem történt, nem szenvedtem balesetet, csak van egy pasi aki átbaszott a palánkon. Nagy cucc, nem? Hány emberrel történik meg ez egy nap? Sokkal, még sem hisztérikáznak. Tiszta nyávogós lettem, és zavar, hogy már magam is érzékelem, így nem csoda, ha senki sem hajlandó foglalkozni a társaságommal.

Az ablakból való kémlelésem során, megakadt a szemem a szembelévő hirdetőtáblán. Épp akkor aggattak ki egy királykék papírt, amire az "Eladó!" felírat nagyban fel volt nyomtatva. Ekkor ugrott be. Eladom a lakásom, és új életet kezdek. Egy teljesen új és tiszta életet. Belesajdult a szívem, mikor belegondoltam, hogy pakolok, de nem volt más választásom. Ha eltűnnék csak úgy, akkor nem találna meg senki. Red sem. Tudom, hogy őrültség egy férfi miatt ekkora áldozatokat hozni, de már nem is miatta, hanem magam miatt tenném. A lakás jó helyen van, közel a belváros szívében, még is aránylag nyugis környéken. Különben is, valamennyivel több, mint három hónap múlva lejár a szerződésem. Ha valaki most zavarodott, annak elmondom, hogy úgy vettem meg a lakást, hogy évente bizonyos összeget fizetek érte. Nincs a nevemen rendesen, csak mint... hasonlít az albérlők dolgaira, csak még sem dirigálnak, míg ott laksz. Ez amolyan biztosíték volt a csávótól, akié az egész tömb, mivel állítása szerint nem egy fiatal vásárló jött panaszkodni, hogy ezért vagy azért elköltözne. Tehát, ha már úgy is lejárna, akkor vissza adom a tulajnak, vissza kapom a pénzt, és már itt sem vagyok. Jó, tudom. Nem kapok sokat, de, ha vennék fel hitelt, akkor úgy okés. Mivel a bankok mindig kérnek önerőt előre, így a házból fennmaradó összeget annak adnám, és kapnák egy nagyobb összeget. Soha sem akartam hitelt. Gyűlölöm a bankokat, mert rengeteg pénzt húznak le az emberekről, de most még is akarom. Még akkor is, ha nincs rendes jövedelmem. Ezzel azért meggyűlhet a bajom...

       Dongminnel folytatott napi diszkzulusaim után egyre nyugodtabb lettem, és egyre inkább letettem arról, hogy elköltözzek. Nem tudom, hogy érte el, de még is megmaradtam a seggemen. Senki sem tudott róla, chatparneremen kívül, ami nyugodttá tette még inkább az ügyem. Újra tudtam bízni, és éreztem magamban az erőt, amiről azt hittem elveszik. 

Mára Youngseot várom, így főzök neki valami ehetőt, míg az újságok apró hasábjait fürkészem valami munka után. Hamar feladtam, mivel rengetek benne az olyan álcázott munkalehetőség, ami tudjuk mit takar, én meg azt nem vállalom. Inkább éhen pusztulok, vagy kerülök utcára, mintsem vállaljak be egy ilyet. 

Már épp készültem feladni teljesen, amikor is az újság kidobása közben rábukkantam egy eltévedt lehetőségre. Biztatónak tűnt, de egy belső hang azt parancsolta, hogy: "Dobd ki! Tégy úgy, mint, ha nem láttál volna semmit!" Tehát kidobtam, s csak képzeletben agyaltam a dolgon. Hogy biztos legyek a dolgomban, le is vittem a szemetet, így megelőzve a kísértést. Ekkor találkoztam T.O-val. Rég nem kerültem hozzá ilyen közel. Mivel nagyon elvoltam foglalva a gondolataimmal, így csak akkor lettem rá figyelmes, mikor majdnem rácsuktam a kukatetőt a kezére. 

- Oh, szia. - Vágtam oda neki egy hatalmas mosollyal. Ő épp ekkor húzta ki fülesét füléből, s dugta be pólója nyakába. - Nem dolgoztok? - Folytattam, s dőltem neki a dróthálónak, ami elkülönítette a nagy kukákat a többi kicsitől.

- Szia. De, csak akadt egy kis gubanc, így aki nem kellett, azt Soyun hazahozta. Én is köztük voltam. - Mosolygott szégyenlősen, pedig még zavarba sem hoztam. 

- Értem... - rugaszkodtam el a hálótól, s léptem ki a nyikorgós ajtón.

- Te miért nem jössz el velünk? A kocsiba még beférnél pont. - Lépett utánam. Sóhajtottam egy nagyot, és elgondolkoztam. Tényleg, miért nem?

- Hát... Nem is tudom. Én nem vagyok oda való, Hyunwoo. Unnie megtalálta a helyét, és az, hogy én csak úgy álldogáljak vagy üljek egy helyen... nos, hát, nem valami bizalomgerjesztő számomra.

- Megannyi kifogást kitalálsz, közben a valódi okot nem is mondod. - Fogta meg vállam, míg megállított. Lehajtott fejjel méláztam, majd ránéztem. Megértést láttam szemeiben, de még sem tudtam kiismerni benne, hogy mit érez. Nem ismerem. Soha sem beszélgettünk el rendesen, vagy kettesben, mint most. Kicsit izgultam is, hogy ennyi háttérinfóval, amit tudhat, még is mit gondol rólam. Reméltem, hogy a legjobbakat, bár az ellenkezője sosincs kizárva. 

- Ha tudod, felesleges kár is mondanom. Soyun felvilágosított, hogy Guojinnek is meg kell jelenni, ha törik, ha szakad. Látni akarom, de félek, ha találkozok vele csak azt teszem, amit a szívem diktál, nem pedig azt, amit a józan eszem. Yeoungseo figyelmes, és azt hiszem tényleg szeret. Nekem erre van szükségem. Olyan emberre, aki nem bolondít magába és hagy ott, mikor képes lennék érte meghalni. Bízok benne, és a özös jövőnkbe. A munkátok miatt megértem, hogy nem lehet mellettem mindig, de, ha tehetné azt tenné. Nem gázolhatok át rajta úgy, ahogy Red tette velem. - Ecseteltem el neki az álláspontom, és egyben azt, amit érzek. Fiú létére nem hiszem, hogy annyira érdekelte volna, még akkor sem, ha alapjába véve ő egy nagyon rendes pasi. Viszont rendes pasi ide, vagy oda, néha olyan, mint a villám. Ezt rég észre vettem. Még akkor, mikor Jerrynél laktam, s odajártak, én meg csak, mint külső megfigyelő szemléltem a beszélgetésük.

- Oké, akkor gyere enni. Éhes vagyok, és jól esne egy kis maeuntang. Hetek óta azt ennék, hazafelé jövet, meg az illatát is megéreztem. Úgy is oda indultam, s, ha már csoportosan nem is, akkor velem csavarogj egyet. - Csapta össze kezét elégedetten, mint, ha már előre tudná, hogy belemegyek és milyen jót fogunk bulizni.

- Én nem hiszem, hogy...

- Nincs semmiféle kifogás. - Ragadta meg csuklóm finoman, de még is határozottam és erősen. - Én éhes vagyok, egyedül meg szerencsétlennek érzem magam, tehát jöhetsz velem, mint óvónéni. Talán még szükség lesz a szakértelmedre, ha meggyűlik a bajom a szálkákkal. - Nevetett fel, s húzni kezdett fel az első emeletre. Jobban átgondolva a dolgot, még jó is lehet, hogy nem otthon gubbasztok. Az viszont zavart, hogy Jerry is haza érhet bármikor, engem meg nem fog otthon találni, ráadásul a mobilom is fent maradt. De, még az is megeshet, hogy így is én érek haza hamarabb.

Úgy pár sarokkal arrébb rángatott be egy hangulatos kis étterembe. Nem is tudtam, hogy ez itt van, pedig nem két napja lakok erre. Jó hely lehet, mert egy-két asztalt kivéve telt házuk volt. Hyunwoonak igaza volt, mikor azt mondta, hogy érezte az illatát, hisz idebent is igen erőteljes volt az ízvilág. Éhes nem voltam, de nekem is összegyűlt a nyál a számban ezek után. 

Bekacsáztunk az egyik szabad asztalhoz, s a csuklóm fogása miatt mellé huppantam le a párnázott, ám kemény ülőgarnitúrára. Belülre kerültem, így átülni sem tudtam, mikor szabad lettem. Hyunwoo izgatottam fészkelődött, míg nem jöttek a rendelésért. Mint kiderült, azért ismeretlen a hely, mert új vezetőség van, s heti ajánlatokat tesznek. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a hét a maeuntangé. Végül is, örülök neki. 

A vacsora vége felé - mert ugye annak az ideje van - felszabadultam nevetgéltünk. Ennek az egyik oka a bor is volt, amit megittunk hozzá. Hyunwoo nagyon jó fej barát lehetne számomra, bár ez a mai pár óra még nem garantálhat semmit sem a közös jövőnkre nézve. És nem is zavart. Csak élveztem, amit az élet akkor felkínált. 

Annyira belemerültünk a beszélgetésre, hogy jócskán csak eljárt felettünk az idő. Még fényes nappal volt, mikor idefelé igyekeztünk, most meg teljes mértékben fent volt a Hold. Ezt is Hyunwoo vette észre, mikor körbenézett, s már csak pár kis csoportot látott körülöttünk. 

- Azt hiszem ideje mennünk. Lehet, hogy zárnának is lassan. - Rázta meg bal térdem. Utoljára apa csinálta ezt, mikor kiskoromban kint beszélgettem vele az udvaron az éjszaka alatt, s invitált be, mert hűvösödött. Elmosolyodtam rajta, s egész testem átjárta a kellemes emlék. Megfogtam kezét és bólintottam. Isten legyen a tanúm, hogy semmi hátsó szándékom nem volt a kézfogásban. Ez amolyan berögződés, mert apával is mindig úgy mentünk be. Ennek ellenére mikor kilétünk az étteremből - nevetve, dülöngélve, s egymásba kapaszkodva -, és menetirányba fordultunk, egy gyilkos tekintettel találkoztunk. Becsípett fejem először nem is észlelte az alakot, majd pár pislogás után végre kirajzolta, hogy kit rejt az úttorlasz. Általában ilyenkor nem nagyon vagyok félős, sem gátlásos, de most megborzongtam attól a szempártól.