A szoba maga volt a börtön, de nem csak az, hanem maga az egész világ. Elment és nem fog vissza jönni. Jerry megjósolta előre, de én makacs voltam és nem hallgattam rá. Tipikus, hogy mindig a magam feje után megyek, vagy is inkább a szívem után. Miért mindig engem talál el ez a hülye érzés? Miért nem mást? Nem kell nekem senki, innentől kezdve senki!
Mindenki csak bánt, kihasznál és röhög rajtam. Ez kell nekem? Nem, de valahogy soha sem tanulok a hibáimból. Egyszer majd talán sikerül beérnie a fejem lágyának is, de addig marad ez az állapot.
Tellnek a napok keservesen. Youngseo kitesz magáért. Egyik nap bejött hozzám és próbált beszélgetni, de látta, hogy valahogy nem érdekel a dolog, így elhallgatva egyszer csak eltűnt. Át gondoltam mindent, így a mai nappal úgy érzem lezárom magamban a dolgokat. Tovább lépek, még akkor is, ha nem akarok, de ha rám kényszerítik, akkor nincs mi mást tennem.
Letopogtam a földszintre. Jerryt kerestem szemmel, de házon belül nem találtam sehol, így elindultam ki a hátsó kertbe. Mivel napok óta vámpírost játszottam, az éles fény egy pillanatra szemen szúrt, de csak bezártam szemeim, s engedtem újra retináimhoz a fényt. Ekkor Ő szólalt meg valahonnan mellőlem. Oda kaptam fejem és épp a virágoknál mókuskázott valamit.
- Ide hozod nekem azt az papírtasakot? - mosolygott kedves hanggal. Nem tudtam, hogy még is most hogy viszonyuljak hozzá. Hiába mosolygott, szerintem valahol mélyen azért rosszul eshetett neki, hogy voltaképp itt sem voltam, pedig látott.
- Mit csinálsz? - araszoltam elé a zacskóval, amit lassan odanyújtottam neki.
- Na, minek látszik? - kuncogott fel. Na, igen. Nyakig tiszta homok volt és pár virág meg mellette szanaszét. A hülye is kitalálhatta volna, hogy virágokat ültet, de nem. A bolond Yeonrinnek meg kellett még ezt is kérdezni.
- Nincs hideg nekik ilyenkor? - guggoltam le mellé, majd karjaim a térdeimre rakva figyeltem.
- Talán egy picit, de még átvészelik. - mosolyogta a munkájára figyelve. Ezek után hosszú csend telepedett az egész udvarra. Nem tudtam mit mondhatnék. Valami arra kényszerített, hogy meséljek nek az érzéseimről. Hogy mi fáj, vagy hogy mit remélek, de, ha én nem hallgattam meg, akkor neki sem kötelező, így csak ujjammal rajzolgattam a már betemetett növények friss ágyását. Akaratom ellenére is szívecskét rajzoltam, s megint ott jártam, ahol nem kellett volna.
- Nem kell ezt tenned. - fogta meg kezem, amire felriadtam elmémből - Én nem várok semmit sem tőled, csak talán annyit, hogy ne légy ilyen. Hidd el, jobban jársz, ha elfelejted. - témánál vagyunk megint. Mire legyűrtem magamban a kényszert, hogy majd pont Ő róla nem fogok beszélni, erre Jerry hozza szóba.
- Nem megy... - suttogtam oda.
- Attól független én mindig itt leszek neked és támogatlak. Nem leszek a pasid, de így fogok tenni, és tudom, hogy idővel már csak azt mondod, hogy "ment".
A szívem összeszorult. Nekem menne? Nem! Soha nem akarom, hogy menjen. Nem ismerem, lehet nem láttam az igaz énét, de csak Ő kell és senki más. Lehet mással, tetethetem a boldogot vagy azt, hogy túl léptem rajta, azt soha senki sem fogja megtudni pontosan, hogy mit is jelent nekem Red. Ismeretlenül is MINDENT. Jerry tökéletes barát lehetne, ha hagynám. Valószínűleg arra vár, hogy ezt elmondjam neki, de nem tudom. Annyira fáj még arra is gondolnom, hogy Guojin nincs többé, hogy ölelhet mást, vagy ránézhet másra, aki érdekesebb vagy szebb, aki nem én vagyok...
Annyira fáj. Minden, már a légzés is. Vissza akarok csinálni mindent. Megmondani neki, hogy mennyire kimondhatatlanul szeretem, csak túl büszke voltam, hogy kimondjam. Nem akarom ezt. Szükségem van rá, csak rá.
"Kérlek gyere vissza... megváltozok és ígérem a tiéd leszek, csak gyere vissza és maradj itt. Kérlek, bocsáss meg nekem. Szeretlek..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése