18. Fejezet /Yeonrin/

Kopognak körmeim a frissen lakkozott világos faasztal tetején. Ideges vagyok, és nem is kicsit. Mióta Youngseo elcibált ide, azóta megállás nélkül kattog az agyam. Már nem alszok, mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Amint lehunyom a szemem egy bizonyos kép tárul elém. Én és egy esküvő. Brr~, még a hideg is kiráz tőle. Mert az egy dolog, hogy bele megyek abba, hogy itt legyem, míg nem múlik el a veszély, de abba már nem, hogy bárkihez is hozzá menjek kényszerből. Majd szerelemből, talán, de a kényszer teljességgel ki van zárva.

"Ha esetleg a feleségem lennél, minden meg lenne oldva. Red nem sodorna többé bajba, elfogadhatná az apja ajánlatát, és téged sem bánthatna senki." - visszhangzottak Youngseo szavai, amitől megint csak a hideg rázott ki.

- Oh, majd a nagy fenéket! - vágtam rá dühösen az asztalra, s azzal a lendülettel szorítottam is ökölbe kezem. Ezzel elértem egy borzasztó éles hangot, amitől a mellettem lévő macska is megugrott. Fújtattam egy nagyot és vissza mélyedtem gondolataimba. Valahol még ebben a stádiumban is azt vártam, hogy, majd Guojin megjelenik, röhög egyet, és a képembe vágja, hogy ez egy kandi kamara volt. Kitelik tőle. És talán még, ha dühöngve is, de jobban tetszene, mint ez a felállás.

Elnyújtózom a kényelmes fotelben, s nézek kifelé. A macska az ölembe ugrik és várja, hogy simogassam. Egy szerencséje van, hogy vörös. Máskülönben most nem olvadnék el egy bundástól sem. Szeretem a vörös cicákat. Mondjuk az össze többit is, de a vörös a gyengém; főleg a tigris mintásak. Nem vagyok otthon, még véletlen sem, és ha illetlen, ha nem, feldobtam a lábam. Csíkos zoknim vizsgálgatom, míg gereblye módjára jár a kezem a cicuson.

- Látom otthonosan érzed magad. - nyit be a vendéglátóm egy halk nevetéssel.

- Zsibbad a lábam egy helyben ülve. - sóhajtom rá, s lenézek az élvezkedő állatra, aki lassan annyira kiterül, hogy mellém fog lelandolni.

- Megoldás, sétálunk egyet. - támaszkodik a fotel támlájának, s rám pillant. Megéreztem, hogy így van és felnéztem. A kezem megállt a simogatásban, mikor boldog szemit pillantottam meg Jerrynek. Innen nézve is helyes, de annyira nem, hogy egyből feleségül menjek hozzá. - Na, benne vagy? - nyúlt le kezeimért, de nem akár hogy. Könyökhajlatomtól kezdve, párhuzamosan végig tolta kezét alkaromom, s így fogta meg kezeim. Had nem mondjam, hogy ezzel egyidejűleg az arca szorosan közeledett nyakamhoz, majd megállapodott vállamon. Rám nézett picit felém fordítva fejét. Nem néztem arra, csak a szemem sarkából láttam, hogy nagyon mosolyog.

Mikor össze zárta karjaim magam előtt - természetesen a sajátjai is ott maradtak, ahol voltak -, még szélesebben vigyorgott.

- Ugyan már, kislány. Ez csak egy séta. Gyere. - nevetett fel, majd hajam egy kósza tincsét megfújta, s elengedett.

Kissé átfagyva léptem vissza a házba. Jól esett a meleg, még, ha nem is az a kánikula van idebent. Körbenéztem az amúgy teljesen üres lakás nappalijának szánt előterében. Szemem csak a vöröst kereste, de hiába. Az egyetlen olyan árnyalatú az a szőnyeg volt, amivel semmit sem érek, hisz nem él, és nem megy az idegeimre. Mindamellett, hogy titokban hiányolom Guojint, most már nyíltan is képes vagyok kimondani. Ezt meg is tettem nem rég, ha jobban vissza emlékszem rá. Persze Youngseo nem mondott rá semmit, csak hallgatta, ahogy beszélek tovább. Néha belém hasít, hogy talán nem is jön vissza, eliszkolt végleg, de akkor maga mögött hagyta bennem azt az érzést, amit igyekeztem elkerülni, már az elején. Yun-nak igaza volt, pedig  nem hittem, hogy így lesz. Jó, persze megakadt rajta a szemem, de nem egy fiún történt meg, és még sem környékeztem meg, habár jelen esetben Ő környékezett meg engem azzal az arrogáns, beképzelt stílusával, amit hol bánok, hol pedig örülök neki.

- Rendezek valami kaját. - tájékoztatott Jerry, míg elsuhant mellettem, ezzel kirángatott a saját agyam, és önmagam sajnáltatásából.

- Csak tengeri herkentyűt ne. Most arra nem éhezem kicsit sem. - nyöszörgöm egy nagy asztalt kikerülve. Igazából éhes nem vagyok. Túlságosan is inkább arra koncentrálok, hogy valahogy előkerítsem a szájfény nyalogatót. Ha mondjuk csapdát állítanák neki vissza jönne? Tegyük fel, hogy megrendezek egy nagy "elrablást" mi lenne? Megjelenne-e, vagy talán még akkor sem? Mondjuk, ha nem, akkor tudnám, hogy hagynom kell a francba. Csak az a bibi, hogy nem hiszem, hogy most menne.

      A nap lassan kezdett el lebukni a horizonton túl. A narancssárgában úszó táj kifejezetten tetszett, főleg, hogy sok volt a fa, és növényzet, s csak elvétve lehetett az emeletről házakat látni. Eltudnám viselni egy ideig ezt a nyugodt környezetet, ahol se autó, se egyéb jármű nem zavarna. Kelle most úgy is ez a kis béke a lelkemnek, tehát elhatároztam, hogy míg nem törnek megint az életemre kihasználom. 

- Hé! - sikítok fel, mikor az a nagy szőrpamacs a lábamba karmolt. Körbe járta mind két lábam hozzám dörgölőzve, majd felugrott a párkányra és elém sétált. Úgy érzem tetszik neki, ha gereblyézem, de most nem kap a karmolás miatt cserébe. 

Lentről csörömpölésre lettem figyelmes. Hasonlított egy váza vagy  egy tányér apró darabokra hullására.

- Ha nem tudnám, hogy itt vagy, még azt hinném te rendetlenkedsz. - fogom magamhoz a macskát és indulok meg vele. Fogalmam sincs miért vettem magamhoz, de örülhet, így legalább gyúrom egy kicsit.

Lefele baktattam a cirmossal megnézni, hogy mi folyik odalent. Mikor kibújtam a választó fal mögül Jerryvel és egy feketével találtam magam szemben. Most szó szerint értettem a feketét, mert a hosszú fekete zubbony és hajkorona is az volt. Végtére is csak ennyit láttam az alakból.

- Fent van.. - dünnyögte Youngseo az alaknak, aki azzal a lendülettel meg is fordult. A macskát is karjaim béklyójába fogtam szorosan, mikor megláttam kit rejt a fekete stílus. 

- Goujin.. - suttogtam magam elé, s már dobtam is le a macskát, hogy oda rohanjak hozzá. Arca semmi örömet nem sugárzott, pedig hittem azt, ha esetleg újra látja a hülye fejem egy vigyora lesz, de ehelyett, csak még szomorúbbra és komorabbra vette. Mikor átfogtam derekát biztonságban éreztem magam. Csak remélni tudtam, hogy sebei már nem fájnak annyira, és nem okozok neki fájdalmat szorításommal, de nem szisszent fel, csak hagyott.

- Én azt hiszem megnézem a .. mindegy. - szusszantotta Youngseo, majd el is ment ott hagyva minket a pici tér majdnem közepén. 

- Hol voltál? Ne csináld ezt többé! - pöröltem bele a sötét szövet egyik varrott mintájába, ahogy arcom fúrtam oda. Érezni akartam az illatát, tudni, hogy nem hallucinálok, és visszajött anélkül, hogy műbalhém megcsináltam volna.

- Csak egy percre jöttem vissza. - tolt el magától határozottan vállaimnál fogva. 

Mi az, hogy csak egy percre? Áh, értem már. Egy percre, míg megfog és magával visz. Akkor azt hiszem igyekezhetek összedobni a cuccaim. Olyan leszek, mint a villám.

- Mindjárt kész vagyok. Sietni fogok ígérem. - mosolyogtam rá hatalmas örömteli, csillogó szemekkel, de amint megindultam visszafordított magához vállamnál fogva.

- Figyelj, te nem mész innen sehova. Nem viszlek magammal. - sütötte le szemeit fájdalmasan. Az arca ezt árulta el nekem, amitől a szívem is összeszorult. Úgy éreztem, hogy tört döftek belém, és egyre mélyebbre ütik, míg az csavar módjára váj magának egyre nagyobb lyukat. 

- Hát nem azért jöttél? Hisz megígérted, hogy ha vissza jössz elmehetek, elmehetünk. Akkor már biztonságban leszek és..

- Biztonságban is vagy. Haza mehetsz. Többé nem keresnek. - vágott szavamba, míg elengedte vállaim s megindult engem kikerülve. Pislogtam, míg azon gondolkoztam hátba vágjam, vagy kiabáljam le a fejét, amiért szépen átvágta a fejem. Részben mondjuk nem hazudott, mert, ha tényleg békén hagynak, akkor egy ígéretét betartotta, de a többivel mi lesz? A legfontosabbakat miért hagyta el?

- És te? - maradtam úgy, míg utána szóltam. Csak remélni tudtam, hogy megáll és válaszol, de féltem attól, hogy a kérdésem a levegőben vész el megválaszolatlanul.
- Vigyázz magadra Yeonrin.. - ez nem volt szerelem. Ez nem lehetett szerelem. A szerelem fáj, jobban fáj, mint bármi más.
Ez más, ha csak így kitud lépni. Ez csak egy játék volt, amit nem vettem észre, és csak én fogok szenvedni a fájdalomban.
- Ha elmész többé nem foglak ismerni. Nem leszek az, aki, majd hagyja magát elkapni a folyosón. Nem leszek az, aki... szeret. - fenyegettem, mert így talán észhez térhet, de nem válaszolt, csak tovább állt.
Hallottam, ahogy kattan az zár, így teljesen magamra hagyott az ígéretekkel. Szememből kibuggyantattak az eddig rabságban lévő könnyek. Olyan gyorsan törtek elő, hogy csak félig folytak végig arcom, s már ugrottak is a semmiségbe. Hogy mi lesz most? Nem tudom... Üres lettem, teljesen üres.