Ledermedve figyeltem Őt. Őt, akit már nem is tudom, hogy ki akarok-e magamból zárni vagy sem. Őt, aki miatt az életem olyan kusza lett, hogy néha hisztérikus rohamokat kell lerugdosnom magamról, hogy ne tűnjek valami dilis libának. Ennek ellenére nem tudok haragudni rá. Sokkal egyszerűbb, ha nincs a közelemben. Ilyenkor az eszem majdnem hogy teljesen felmondja a szolgálatot és csak a szívem diktálja az ütemet. Úgy a nyakába ugranék, s hogy miért? Mert úgy tűnik annak ellenére, hogy azt mondta, hogy többé soha nem találkozunk, most még is megtette. Valahol mélyen tudam, hogy nem fogja kibírni, és a megérzéseim sem csalnak, legalább is úgy tűnik most nem.
- Főnök, nem ez volt megbeszélve! - Ingerlékenykedik Suya a hátam mögött, majd gyorsan ki kerülve elémvágott. Red felénk tartott és az sem érdekelte, hogy apró sátán feje enyhén vöröses.
- Ne most, Tatsuya. Mennünk kell. - Fogta meg mosolyogva kezem, majd midő meglepetésemre újra loholni kezdtünk. Tényleg vágyat éreztem az iránt, hogy azt a majmot, aki miatt így kirittyentettem magam megfolytsam. Abban már biztos voltam, ha egyszer ez a cipő lekerül a lábamról dupla akorrára dagad, mint előtte. Gyönyörű leszek elefántlábakkal.
Egy kitaposott nyomon haladtunk egy sötétkék kocsiig. Ez cseppet sem volt már akkora, mint Suya fehér gyönyörűsége, inkább egy sima kis bevásárlós autónak felelt meg. Úgy tíz, tizenöt perc zötykölödés után kiértünk egy tisztásra, ahol Tatsuya autójának pontos mása, immár feketében ránk várt. Tökéletes, bár azért félelmetes. Nem maga az autó, hanem, hogy ugyan abban az árban úszok, amiben eddig, pedig azt hittem, majd lassan parta vergődhetek. Biztonságban éreztem magam Red mellett, de nem tudom, hogy a hirtelen megjelenése tényleg olyan biztonságos, mint azt én érzem.
Én és Guojin kiszálltunk, Suya meg egyből tovább is állt. Amint látótávolságon került az aprósátán, Red - már a kocsiban - úgy ölelet át, mint, ha ... nem is tudom mivel írjam körbe. Karjai szorítása féltést, megbánást és fájdalmat sugalltak. Nem tudtam nem sóhajtani egyet, s bár úgy akartam maradni, de tudni is akartam, hogy mi folyik itt. Eltoltam magamtól, majd pótcselekvés ként polóját megigazítva szedtem össze gondolataim.
- Nem gondolod, hogy ideje lenned magyarázatot adni, hogy még is mi a bűbánatos nyavalyába csöppentem bele? - Nagy levegőt véve dadogva folyatattam, s reméltem, hogy belekezd, míg én itt hebegek-habogok, de várt a kormányra fogva, magaelé nézve. - Nem tudom mit csináljak. Egyre többször remélem azt, hogy kómában fekve szórakozik velem az agyam, míg nem kinyitom a szemem és rájövök, ez az egész egy nagy képzelgés és ...
- Szeretsz? - Folytotta belém a szót. Ráemelve tekintetem habozás nélkül rávágtam az igen. - Akkor ne kívánd ezt...
- Red. Egy szép, bár átlagos életem volt imádott állással, a legjobb barátnővel, majd azzal a fura érzéssel, hogy úgytűnik többet kívánni se tudnék. Erre jön itt az egész összekutyulva. Az elmúlt négy hónapban menekülök. Hiányzik a normál életem, amiben te is benne voltál, mint idegesítő szájfény nyalogató. Mi történt? Miért érzem magam egy őznek, aki menekül minden kis zajra?
- Hidd el, én sem akaram senkit az életembe! Azt hiszed nekem olyan könnyű? Évek óta még véletlen se néztem senkire se, hogy, ha el jön az idő, ne kelljen még azzal is foglalkoznom, hogy aztm aki fontos számomra bántsák, vagy én bántsam! - Üvöltötte a kocsiban rám se nézve. Pici térben nagyon rosszul érintett, szabályosan meghökkentem. Bár már nem is tudom min. Inkább azon kellett volna, hogy ha szelíden és lányan tereli el a témát.
- Én nem azt mondtam, hogy nem akarlak az életembe! Tiszta hülye vagy! - Téptem a hajam egy újabb idegbaj szélén állva. - Ne forgasd ki a szavaim! Szeretlek csezd meg, és kibaszott nagy pokol volt nekem ez a pár hónap. Nem mondom azt, hogy neked nem, de te értesz mindent, én nem. Hadakozok magammal, az érzéseimmel, hogy engedek neki, hol nem, és ebbe belefogok őrülni...
- Megmagyarázok mindent, ha tudom már bajod nem eshet. Most nagy baklövés lenne, ha kitálalnék neked, holott, ha valami balul sül el... Inkább bele se gondolok mi lenne akkor.
- Red, nem tudok ebben az egész katyvaszban benne lenni, ha semmit se tudok. Szeretlek, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy merjem ezt érezni, vagy holnpa már megint arra eszmélek, hogy te elhúztál a picsába!
- Benne van a pakliban... - suttogta. Ez még is mit jelentsen? Egyáltalán hallja, amit mondok neki, csak csak csücsül az ő kis remek világában és lógatja lábait?! Mire véljem? Megint hadatüzent az eszem a szívem ellen.
- Jó, akkor hagyjuk is egymást. Én belefáradtam ebbe a gyerekes viselkedésedbe... - Nyitottam ki a kocsiajtaját, majd jólbevágva azt, a kék kocsi menetirányával megeggyező irányba indultam meg.
Úgy felpofoznám, megverném és ordibálnák rá, hogy térjen észhez, de vele bármit is csinálhatnék. Jelentéktelennek tűnök azt hiszem a szemében. Szeret? Csessze meg a szeretetét, mert, ha tényleg így lenne nem tenné ezt velem. Én még mindig megtennék érte bármit, de így minek? Ha lugrok egy szikláról is ugyan az lesz a vége. Áh, ha már a végénél járunk. Mi lenne, ha nem is tőle, hanem Tatsuyán keresztül egy másik, talán inteligensebb emberrel beszélnék? De, ha azt nézzük, hogy aprósátán Jinnel van, akkor ennek is lőttek.
Nem kerültem messzire a kocsitól, már hallottam, ahogy fut utánam. Jól megragadott hátultól és ölébe kapva, szó nélkül elindult velem visszafelé. Olyan jó volt karjaiban lenni, s még, ha haragszok is rá, odabújtam jó közel nyakához. Képes bármely érzelmem fordítottjára változtatni akár egy másodperc alatt.
- Ne hargudj... - Fontam át nyakán karjaim, amint letett a kocsimellett. Ezt inkább nevezzük csimpaszkodásnak, mivel ugye azért én még magasabb sarkú cipőben se vagyok vele egymagas.
- Nem haragszom, de szállj be, szépségem. Ideje mennünk, mert így is sötétedésre érünk haza. - Lehelt csókot homlokomra, orrom hegyére, majd ajkaimra. Leírhatatlanul szeretem ezt az embert.
Mint Red mondta, csak jóval sötétedés után értünk haza, de nem oda haza, ahol én vagy ő lakik. Egy nagyobb, modernebb falun hajtottunk át, aminek a szélén volt pontosan ez a haza. Életemben nem jártam még erre és valószínűleg ez így is maradt volna, ha.. az a "ha" nem lett volna. Leparkoltunk a bejáróba, majd végre magszabadulva a kocsi fogságából kiugrottam. Megnyújtóztattam végtagjaim és gyönyörködtem a pompásan kivilágított terasz fényeiben. Még én mafláskodtam, colosom két nagy táskát vett ki a csomagtartóból. Bárhogyan is nézzük, rohadt jól néz ki félhomályban. Amúgy is, de így meg aztán le a kalappal. Az autó felémeső részém sétálva jött oda hozzám, majd kezem megfogva vezetett be. Két lépcsőfok vezetett az jtóig fel. Guojin ügyesen és gyorsan ajtót nyitott, majd lámpát kapcsolt.
- Üdv itthon, hercegnőm! - Adott puszit arcomra, majd a táskák ledobása, ajtó bezárása után a kanapéhoz lökdösött, s miután leült ölébe húzott. Elégedettséget és nyugodtságot sugárzott, amitől biztonságba éreztem magam. Lábaim felraktam a bútorra és mellkasának döltem. Fáradt voltam, de boldog. Karom simogatta, amitől úgy elkapott az álmosság, hogy szólni se nagyon tudtam, főleg, hogy pillanatok múlva már az álmok mezején sétikáltam. Vele voltam és én mindig is ezt akartam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése